Sajtó archívum.

 

FOTÓMŰVÉSZET , 1980/4.szám , Pályázat

FOTÓMŰVÉSZET , 1983/2.szám , 48.p.

MOZGÓ VILÁG , 1984/6.szám , 93.-101-p.

FOTÓMŰVÉSZET , 1985/1.szám , 40.p.

FOTÓMŰVÉSZET , 1985/2.szám , Pályázat

FOTÓMŰVÉSZET , 1985/4.szám, Pályázat     

NAPJAINK , 1985/12.szám

BORSODI MŰVELŐDÉS , 1986/2.  szám , 58.p.

FOTÓ , 1987/10.szám , 434.-437.p.

FOTÓMŰVÉSZET , 1988/2.szám , 30.-33. és 48.p.

MOZGÓ VILÁG , 1988/4.szám , 51.-55.p.

FOTÓMŰVÉSZET , 1990/2.szám , 24.-28.p.

FOTÓMŰVÉSZET , 1991/2.szám , 3.-10.p.

MŰCSARNOK , Programfüzet 1991/5.

MAGYAR NEMZET , 1991.06.07.

HOLNAP , 1991/7.-8.szám

EURÓPA Magazin , 1992/2.szám , 77.p.

Déli Hirlap , 1993.04.07.

Miskolci Egyetem Kult. És

Vizuális Tansz. Tanterve , 1993. , 41.-46.p.

Miskolci Egyetem , 1993/11.

Déli Hirlap , 1994.05.19.

Déli Hirlap , 1994.12.02.

Déli Hirlap , 1996.02.07.

FOTORIPORTER , 1996. , 20.25.p.

ÚJ HOLNAP , 1996/6.

Déli Hirlap , 1996.06.18.

Északmagyarország , 1996.06.19.

Déli Hirlap , 1996.07.16.

Új Észak , 1996.07.19.

Film-Szinház-Muzsika , 1996/10.szám , 37.p.

Csepeli György : Vesztesek. 1996. kéziratban

                            Miskolci Egyetem Szociológiai Tanszék

Bérczes Mónika : Vesztesek. TDK dolgozat 1994.

                            Miskolci Egyetem Sociológia Tanszék.

FOTORIPORTER , 1997.04. , 22.-25.p.

PHOTOGRAPHERS , 1997/8. szám

Északmagyarország , 1997.10.11.

Déli Hirlap , 1997.10.31.

Északmagyarország , 1999.02.26.

Déli Hirlap , 1999.04.26.  

ÚJ HOLNAP , 1999/9.szám , 68.-69.p.

PHOTOGRAPHIA , 2000/3.szám

Északmagyarország , 2000.05.06.

SINE MORBO , 2001.03.szám , 42.-43.p.

FOTÓMŰVÉSZET , 2002/5-6.szám , 50.-61.p.

Északmagyarország , 2005.06.06.

Északmagyarország , 2008.01.17.

FOTÓMŰVÉSZET , 2010/10.szám , 125.p.

Miskolci Műsor , 2011.01.29.

HVG. , 2011.01.29.

OSA Archivum CEU/kat. 2018.

 

Könyvek

 

Itt vagyunk. Kortárs Magyar Fotográfusok első albuma.

Magyar Fotóművészek Szövetsége. 1991.

 

Gera Mihály : Százszorkép.

Interart Kiadó 2002.

 

Párosan szép.

Válogatás az ezredforduló képeiből.

Magyar Fotográfusok Szövetsége. 2003.

 

Tarczai Béla:Miskolc Fotókultúrája 1840-2005.

Miskolci Galéria 2005.

 

Kép(nap)tár. 

Mai Manó Ház/Magyar Fotóművészek Szövetsége 2006.

 

Fények és tények.

50 éves a Magyar Fotóművészek Szövetsége.

M.F.Sz.-Folpress Kiadó 2006.

 

Eifer János : Képirás.

Kossuth Kiadó  2012.

 

Imrehné Sebestyén Margit : A képzelet világa.

Vizuális kultúra. (tankönyv)

Apáczai Kiadó 2013.

 

A múlt szabadsága.

Alföldi Róbert fotógyűjteménye.

ARTNeo – Magyar Fotográfusok Háza. 2016.

 

Pajta könyv.

Kortárs Magyar Fotográfiai Gyűjtemény.

Pajta Galéria – MMA. 2016.

 

Szölössi-Nagy-Nemes Gyűjtemény.

Válogatás.

Vincze Kiadó. 2017.

 

 

 

Gaál József:Üzenőfüzet.

(A kiállitás megnyitó szövege. 2005 . május.

Magyar Fotográfusok Háza , Bp. A szóbeli

megnyitó utólag leirt változata. )

 

A kiállitás egy hosszan tartó ciklus végleges összefoglalása valamiről , amit művészeti világmodell-

nek nevezhetünk , s ez a modell sohasem áll össze , csak abba lehet hagyni , megelégelve , a befeje-

zetlenség tudatával. Önreflektiv művészet , amelyben a nagy örökség , maga a művészet minden

problémájával és a személyes sors , a múltra emlékező tapasztalata különválaszthatatlanul létezik a

művekben.

 

Az üzenőfüzetek abbamaradtak , a művész tudatta velünk , hogy felhagy a fotografikus képkészités -

sel , s csak a rajzművészettel foglalkozik. Rajzai ösztönösek , fejlődő , organikus szövedékek. Nincs

bennük merev konstrukció , vegetativ módon bomlanak a formák,  összehasonlithatatlanok a fotók -

kal. A fotók is inkább „összeszerelt” képek , tárgy-kollázsokról készitett lirai dokumentumok a kép -

zőművészet és a fotográfia határmezsgyéjén. A megnyitó után pár nappal rádöbbentem,  hogy ez a

kiállitás egyfajta leszámolás a hiábavaló titkos párbeszédekkel , a művészeti világmodell konstrukci-

ókkal. A bölcsek kövét keresi titkon minden művész , azt hiszi talán majd kiválasztottként rálel a

megoldásra. Ez a törekvés újabb titkot szül , talán szűkül a kör , de ez is csak a jó műalkotás illúziója.

A titkokat felfejteni akaró művész csak egy kabbalista , más módon sok szépséget találva , az érzel -

meivel átitatva megfejthetetlen műveket szül.

 

„Üzengetek a sebhelyes időnek. A bennem élő halottaimnak, elsuhanó kortársaimnak,a megfogha -

tatlan időnek … Üzengetek a hiábavalóság tudatával.” - irja a '80-as évek közepén. Csendéletek

készültek még ekkor , amelyeket Chardin mesternek ajánlott , majd a Pótcselekvés csendéletek ,

amelyben a külvilág már csak a képbe avatkozó művész keze , arca. Belső szinpadképpé változott a

világ , a fotózás médiuma nem a pillanat rögzitését szolgálja,hanem az időtlennek hitt , az időtlenség-

ben létező ideák szimbolikus megjelenitését. Milyen paradoxon , hogy a pillanatot kimerevitő fotó

az elillanó káprázatot állandóvá változtató fényrögzités most elvont ideákat , szimbolikus tárgyakat

rögzit. A fotózás kezdeti korszakában természetes volt , hogy lassan született meg a kép , hosszan

exponálva szinte beért a fotó , az idő is belerágta magát a képbe. Ez az ódon hangulat Fejér Ernő

fotóképein is érződik , kézzel szinezett fekete-fehér fotográfiák , amelyek inkább manuális , egyedi

képek. Romantikus elvágyódásnak is tekinthetnénk ezt a felfogást , az új évezred küszöbén a múlt

fragmentumaiból épit furcsa kártyavárat - kártya és kártyavár számos munkáján szerepel -, a múlt

nagyjaival folytat titkos párbeszédet. Üzenőfüzetek a múltba,  nincs jövőbe tekintő utópia , nincs futu-

rista álmodozás , vagy lázadás a konvenciók ellen.

 

Posztmodern ! - kiáltaná a lelkes paradigmaváltásra felkészült esztéta , és még hozzátenné , hogy

szimulakrumok (ábrázat;hasonlatosság;itt:tettetett kép,a szerk.) halmazából épitkező kollázs tech-

nika. Valóban , sok minden találkozik ezekben a mikro-installációkban , magam részéről enciklopédi-

kus képköltészetnek mondanám , költészet , mert tele van személyes vallomással , rejtőzködő gyónás-

sal.

 

Ezért tétováztam annyit , mert a fotók sugallták , hogy valami fontos titkot kellene felfejteni , az egymás-

ra ható jelképek igy  „vitrin-szinpadokba” szoritva üzenet-sűritmények. Régi okkult , vallásos világké-

pek allegórikus metszetei találkoznak az avantgardizmus formabontó felfogásával. A szürrealizmus , a

dadaizmus , talán az egész modernizmus már hagyománnyá vált , nem felforgató , hanem inkább benső-

séges és emberi. Talán ezért érezzük ezt , mert így visszatekintve esendően őszinte tettnek érezzük

az akkori polgárpukkasztó művészek alkotásait , rá kell döbbennünk arra , hogy brutalitásuk mögött

mennyi érzékenység és finomság rejtőzik.

 

Fejér Ernő fotóképei elvágyódások , mint érzékeny enciklopédista összegyűjti a tapasztalatokat ,

rendszerezi. Bebizonyitja , hogy nem szűnt meg a múlt , nem olyan egyszerű túllépni a felhalmozott

tudáson. A régiek igazsága , kétségbeesése , lázadása és elbukása jelen sorsunkat is befolyásolja. A

múltat tagadhatjuk vagy félreértve dédelgethetjük , annál torzabb formában törhet föl. A mélység egy

bizonyos fokán túl már megszűnik mindenfajta távolság , létrejön a párbeszéd. A művész üzenőfüzet-

nek nevezi , pedig már nincs múlt , a munkák kinyitották a kapukat önmagunkkal viaskodunk , és ebben

a nagy elődök is részt vesznek. Aki már belépett ebbe a világba , őt az elvont filozófiák , esztétikai ka-

landok alakitják , de úgy , hogy maga is részese lesz a játéknak. Az elvont művészetnek hitt régió átitat-

ja a hétköznapokat , a művészet játéka életjáték , sorsjáték lesz. Illúzió , mert ezáltal megtapasztaljuk a

hiányt , tudjuk , hogy az egész csak a képzelet játéka , marad az üzenőfüzet.

Minden munkában érezzük az ellentétek , ellentmondások által feltörő szorongást. Csendes melankólia ,

ezt érzékeljük először , de a metafizikai szorongás menthetetlenül elhatalmasodik , mert a munkákat

egymás után megtekintve úgy érezzük , amit egy Carlo Carra , vagy de Chirico festmény előtt érezhetünk.

A furcsa dolgok együttese elbizonytalanit , szétesik a szimbolikus épitmény , a fejlődés , a haladás csak illúzió.

 

A diszlet mögött a hiábavalóság leselkedik ránk , beavatottként egyre kietlenebbnek látjuk a szinpadot.

A nagy héroszok őszinte vallomása ez a kudarc , hogy nem tudunk semmit , hogy valamit  sejtünk , de az is

megfoghatatlan. A megismerés vágynak , vagy inkább a megismerés kudarcának fétistárgyai szerepelnek

ezeken a szinpadokon. Itt a gép hamis igérete - lásd a Duchamp és Picabia idézeteket - , a homunculus

az új ember , a csokoládémalom , a lüktető dugattyú , a mechanikus haláltánc furcsa kelléke. A cselekvés

lehetetlensége , ha a „mechanikus múzsa” ravatalára tekintünk. Minden kép egy nagy kaleidoszkóp tört

prizmája , egyikből épül a másik. Különböző művészi világképek , látásmódok elegyednek , feleselnek , sok-

szor egymást kioltva figyelmeztetnek az ellentmondásokra. Mintha kívülről látnánk a világot , ezen a

furcsa kaleidoszkópon keresztül szemlélnénk saját képzeteinket. A világ egy örökmozgó , egy óramű , de

sok képen csak az órák alkatrészeit látjuk ez a mechanikus világkép is csak illúzió. Rádöbbenünk,hogy

minél tökéletesebb egy konstrukció , annál több a hiány. Személyes történet lapul , rejtőzködik e furcsa

diszlet mögött , elmaradt mondatok , bezáratlan ajtók , befejezetlen levelek , minden csak torzó marad.

 

Az irás is csak befejezhetetlen , abba lehet hagyni ,  végére nem lehet jutni. Újabb és újabb magyará -

zatba kezdhetnénk. Megszámlálhatatlanok az elhagyott ideák , a magukra maradt eszmék , a kiüre-

sedettnek hitt szellemi kalandok , a megtapasztalt kudarcok , amelyek továbbra is szépek , mert épp a

kudarc által , a veszteség által gyönyörűek.

 

 

Dr Túry Ferenc (pszichiáter) : Megnyitó,Fejér Ernö Új Altamira c. kiállitására .

(A kiállitás megnyitó szövege. 1997.okt.6. Megyei Könyvtár Galériája , Miskolc)

 

Ne várjanak tőlem esztétikai fejtegetést művészettörténeti háttérrel , stiluselemzést , meg hasonló-

kat. Nem értek hozzá. A szokásos baráti udvarisakodást is mellőzném , nem tagadva persze ,hogy

jól ismerem a művészt és sokszor eszembe jutnak a képei.

Számomra , lélekgyógyász voltomnál fogva , ez a kiállitás a művészeti hovatartozástól talán

függetlenül sajátos üzeneteket hordoz. Inkább hangosan gondolkoznék egy olyan mélységű világról,

amely általában tudattalan , ösztönök feszültségeivel telitett , szavakban alig megfogalmazható ,

nyelve a vizualitás. Aprólékos fejtegetéssel is segithetném a kiállitás felvezetését , ehelyett a szabad

asszociációk kinálnak jobb megközelitést a pszichoanalizis klasszikus módszerének megfelelően.

Ha valaki a lélek mélyén kutakodik ,túl kell lépnie a racionális megfontolásokon.Az álmok,fantáziák,

gondolattöredékek, szabadon áramló képzetek világa ez. Fejér Ernő ezt a lelkünk mélyén rejtőző világot

mutatja meg. Sőt : ezt , az Ő világát mutatja meg. S ez a megmutatás onnantól számít művészetnek , s

nem követhetetlen , üres fantáziálásnak , hogy sokunkkal közös érzéseket és gondolatokat ir le vizuális

nyelven. Ősi mintázatokat , jelenségeket láttat : testek , összenövések, évgyűrűk , mint a lassú idő lát-

hatóvá vált rétegei , folyondárok , az erotikus ösztönvilág fallikus jelei ( mint például a fallikus világten-

gely egyik képén ) , befogadó barlangok és így tovább. Jung nyomán a személyiség mélyrétegének ,

a kollektiv tudattalannak az archetipikus képeiről beszélhetünk , és ez a világ , amelyhez Fejér Ernőnek

kifinomult érzékei vannak , s amelyet ráadásul közvetiteni is képes , tömegkommunikációbeli hasonlattal:

nem egyenes adásban , hanem felvételről. Átdolgozott , megmunkált felvételről , melynek profi a techni-

kai háttere. Az persze szokatlan volt számomra , hogy ezt a képi világot miért pont tollal irja papirra ,

miért ez az analitikus , aprólékos , vonaltisztelő vacakolás , de aztán világossá vált számomra , hogy a

belső struktúrák , az ősi szerkezetek anatómiai szintű elmélyedésre utaló bemutatására ez kiváltképp

alkalmas eszköz. Mintha a tudattalan anatómiáját látnánk. Van ebben némi kontraszt is : a sodró , diffúz,

megfoghatatlan , kimondhatatlan érzések analitikus pontosságú megragadására való törekvés. Eszünk-

be juthatnak borostyánba zárt , megkövesedett rovarok. Lenyomatai az ősinek , hűséges szerkezet

megmutatással. A tollról,mint eszközről Fejér Ernő két jelzőt emlitett: szálas és tiszta. Képeit nézve :

igaza van. A tematikus súlyosság és a technikai könnyedség harmóniáját tapasztalhatjuk meg.

 

Igazán archetipikus , ősi képi világot jelenit meg a kiállitás mindhárom része : az Új Altamira a bar -

langrajzok erejét idézi meg , a Tao a belső utak képeit hozta el , a Gyászrajzok komor képei az egyik

ősi élmény , az alapvető veszteségélmény hordozói. Ősi személyiségeink lenyomatairól van szó. Élet

és halál vannak teritéken , ösztönök , útkeresés , folytonosságok. Egy-egy jelkép ismétlődése hosszú

asszociációkat indithat el : a kasza a halál , a harc jele, de hozzátehetnénk : a paraszti élet alapvető

eszköze. Leginkább a Kaszabalett egybefolyó alakjainak kasza-kezei jelenitik meg ezt. A Gyászraj -

zok között látható egymásra rajzolt alakok a lét és nemlét rétegződésének , a megújulás érintkezési

pontjainak a láttatása számomra , hasonlóan az évgyűrűkhöz.

 

Fejér Ernő igaz és nehéz művészetet művel , nem tarka és könnyed világ ez. A könnyedséget a

technikára vonatkoztathatjuk , magabiztosan választja ki a felületet , amely valószinűleg nem véletle -

nül érdes textúrájú anyag , a szineket , amelyek között a komor feketék vezetnek , a tollat , amellyel

mélyen nyugvó érzelmeket - érzéseket ir képekké. Tegyük hozzá , fotóival is így bánik. Ha végigka -

landozzuk a kiállitást , és nem hagy továbbmennünk egy-egy kép , elkalandozik a gondolatunk , aztán

valamikor felbukkan egy kép a hétköznapok sürűjében , már megérte.

 

Ezt kivánom a kiállitás látogatóinak , mert úgy érzem , Fejér Ernő üzenetet hagyott a világnak fontos

dolgokról : súlyos , alkalmasint filozofikusan komor , de elkerülhetetlenül ránk váró kérdésekről.

Tiszta , „ szálas ”, fajsúlyos üzenetet.

 

 

Fejér Ernő : „Napló” részlet.

Miskolci Galéria programfüzete.

Fejér Ernő rajzai. 1999.április.

 

„ Egyre fontosabb az út. Visszafelé is , előre is. Telve kényszerrel.

Nem bánt kedvezően korosztályommal sem a „ történelmi idő ”. Szüleim és nagyszüleim korosztá -

lyaival sem. Vigasz vagy törvényszerű ? És majd ezt mondatja az utánunk következőkkel is a

későbbi felismerés?

Tartósan hiányzik az életünkből a harmonikus teljesség. Kultúrtorzó lett az életünk és ami belőle

hiány , azt kitölti a fogyasztás vágya.

Mindig is idealizáltam a művészeteket. A ráció és emóció , a tudat és tudattalan vegyülékét , az ön -

magát újból és újból meghaladni akaró formát és tartalmat. Múltunknak és jelenünknek , de még

- bizonyos távon - jövőnknek is lakmuszpapirja a művészet.

A művészetek megitélése mindég is torz volt. A közelmúltban vitézkötés volt a középszürke politikai

gondolatokon. Ma márkás cipőorral elnyomott csikk.  Rossz közérzetem tartósult állapot.

Mára már nehéz „ megemésztenem ” , hogy egy coli bacilusnak nagyobb hatása van világunkra ,

mint a művészeteknek.

De mit tehetek? Próbálom sakkban tartani önállósuló sejtjeimet , nehezen fókuszáló szememet ,

meszesedő ereimet s rosszkedvű gondolataimat agyam futóárkaiban. Próbálom tolerálni testem áru -

lását.

Erósz és halál libikókázik még képzeletemben , mert e gondolatok hiányában nem fűtik a kazánt a

művészet kozmoszában.

Rajzaim , mint lelki puzzle , kirakják személyiségem körvonalát , reakcióimat , véleményemet , út -

keresésemet és feszengésemet , ebben a régóta mesterségesen szűkre szabott , s eleve lelakottra

tervezett világban. Rajzaim egymásutánja „ vizuális napló ” is. Az egzakt vonalhoz , ponthoz kötőd –

nek. Az értelmes , élhető rend utáni vágyhoz ?”

 

 

 

Timár Péter : Könyvrecenzió.

Üzenőfüzet / A Book of Messages. Folpress Kiadó. Bp. 2010.

Fotóművészet . 2010 / 4 szám , 125.p.

 

Nem tanulság nélkül való Fejér Ernő könyvének elején a művész önéletrajzát (szakmai életrajzát , a

szerk.) elolvasni. Azoknak ajánlom leginkább , akik a körülmények kedvezőtlen voltára fogják meg –

tört ivű , vagy soha ki nem bontakozott szakmai teljesitményüket. Fejér Ernő eddigi életművét látva

nem is igen tudjuk elképzelni , mi lett volna belőle szerencsésebb csillagállások esetén. De ahogy a

pingvin sem sokat lamentál azon , miért kell neki a jeges vizben fürdés után egy jégtáblán száritkoz –

nia , olyan természetességgel sorjáznak az önéletrajzi adatok , az önerőből kiérlelt , megküzdött szak-

mai előmenetel lécsőfokai. Ha valakinek példa kell arra , hogy a tehetség , ha elhivatottság is társul

hozzá , megtalálja a maga útját , annak itt a bizonyiték.

 

El lehet játszani a gondolattal , mennyire egymáshoz illettek volna például Baranyai Andrással egy

söröző asztalánál , de Fejér Ernő a tanulásban és az alkotásban is magányos farkas maradt. A főis -

kolai felvételhez , mire oda kerülhetett volna , már túl öregnek találtatott , a tanitást pedig először Kunt

Ernő ( aki őt a miskolci tanszékre meghivta ) korai halála szakitotta meg , másodszor ( mint Boross

Györgyét is Nyiregyházán ) az a magyar idiotizmus , ami nem a képességekhez , hanem csak és

egyedül gagyi papirokhoz köti a gyerekekkel való foglalkozás lehetőségét. Magam ugyan harminckét

év alatt egyetlen embert nem láttam , akinek tanári alkalmatlanságát valamely pedagógiai vézettség

enyhiteni tudta volna , mások viszont tanitásra születtek , a Világ mégis a papirokkal cicomázott kont -

raszelekció útján halad.

 

De lehet , Fejér Ernő esetében mindennek nincsen is nagy jelentősége. Vele született tehetsége is

fityiszt mutat az adminisztrativ rendnek , a fotó , a képzőművészeti fotó , a képzőművészet ( szob -

rászat , festészet , grafika ) átfedésében hol itt , hol ott kapott hangsúlyt és értelmet. Hány ember

alatt beszakadt a jég , mikor óvatlanul a fotóról a képzőművészetek felé , vagy onnan ide kezdett

csúszkálni , de itt nem hibádzik semmi , sőt innen nézve nincsenek is határok , csak a művészet mint

olyan.

 

A szónak , hogy Üzenőfüzet - Babits óta különösen - gazdag tartalma van. Ha üzenni kell , az a

kommunikáció nehézségét jelenti. Talán a mondandó iránti kiváncsiság hiányát , talán csak a kiván -

csiság meglétében való kételkedést vagy félelmet , hogy van-e elegendő ok ( vagy tehetség ? ) a

csend megtörésére , az üzenő és az üzenet cimzettje közötti űr átivelésére. Fejér Ernő művészként

hosszú évek alatt nyilván megnövesztette a maga csigaházát , és művei is magabiztosak a magas

művészi szinvonal okán - hogy a lélek belső bugyraiban milyen kétségek , vivódások vannak , azt a

könyv ciméből lehet finoman meghallani.

 

 

 

Bán András  :Fejér Ernő / Üzenőfüzet.

Könyvrecenzió. Üzenőfüzet / A Book of Messages . Bp.

2010. Folpress Kiadó . M. M. 2010. január , 17.p.

 

A napokban jelent meg Fejér Ernő Üzenőfüzet cimű ( fél ) életmű albuma. A könyv megjelentetője , a

Folpress Kiadó alapvetően fotóművészeti kiadványokra szakosodott , igy Fejér Ernő sokszálú kép –

zőművészeti életművéből a fotografikus alapú munkákat vette csupán alapul , azokból válogatott ki

több mint százötvenet a szépen nyomott , nagy alakú , elegáns kiadványba. Fontos könyv , de mégis

csak az életmű felét tekinti át , a grafikai alapú művekből ez idáig nem jelent meg méltó kiadvány.

De a fényképező életútnak sem teljes a keresztmetszete , hisz a korábbi életszakasz szociofotói nem

kerültek a válogatásba. Tehát így pontos : megjelent az Üzenőfüzet , amely az 1983 és 2004 közötti

fotós munkák nagy ivű , ciklusokba rendezett gyűjteménye. S amely kötet arról szól , hogy Fejér Ernő

várja a csodát. Halandóként is , alkotóként is.

Képzőművészként ahhoz a reménytelen nagy hagyományhoz kapcsolódik , amely a romantika óta

vagy már régebben - Holbein és Velázquez óta , vagy még annál is régebben – filozófiai , etikai

küldetéssel ruházza fel a műveket. S amely nagy hagyománynak nálunk Kondor Béla óta alig akadt

meggyőző folytatója. Fejér Ernő nem valamelyik akadémián , hanem kiállitás szervezőként a műter –

mekben , az akkori mesterek közelében tanulmányozta az alkotás ezen „ korszerűtlen ” klasszikus

módját. És autonóm alkotóként maga is az elmélyülést választotta a zajos sikerekről lemondva.

Olyan sűrű szövésű , utalásokkal zsúfolt , elmélyült szerkesztésű művek szakadnak ki belőle ,

amelyek biznak benne , hogy megtalálják nagyon figyelmes nézőiket. Nem is nézőket : együtt gondol-

kodókat , társalkotókat. Lehetséges ez ? Fejér Ernő várja a csodát.

Mi végre ? Mint örök szkeptikus azon gondolkozik : az emberiség rádöbben , hogy van jobb útja.

Hogy a talmi örömök , pillanatnyi sikerecskék helyett másfelé kellene tartania. A kapkodó , ziháló em -

ber leül , hogy múljon a légszomj , s ahogy múlik a pánik , talán körülnéz , talán felfigyel , talán magá-

bafordul. Pótcselekvéseit odahagyva azon - talán így : örök - kérdések buknak elé , amelyekre ér -

demes válaszokat keresni , hallgatva a régieket , de nem feledve , hogy hol élünk , hogyan élünk. Igy

lesz ? Lehet így ? Fejér Ernő várja a csodát.

Vigaszként - de mondható egy apró csodaként - ime , itt ez az album.

 

 

 

Fejér Ernő / Üzenőfüzet. ( nem szignált irás )

Üzenőfüzet. / A Book of Messages. Folpress Kiadó. Bp. 2010.

( Könyvrecenzió ) HVG. 2011.jan.30. , 29.p.

 

Csupa ellentmondás , csupa szellemet piszkáló talány. Az albumnak , miként Fejér Ernő legutolsó ,

2005 - ös fotótárlatának is , Üzenőfüzet a cime , ám cimzett - legalábbis a művész nyilatkozatai sze –

rint - igazából nem létezik , merthogy „ a képzőművészetet személyes , magánjellegű tevékenység -

nek fogom fel ”. Aztán : az elvileg korlátlan számban nagyitható , sokszorositható fényképekből Fejér

felfogása szerint „ bőven elég ” egy eredeti példány. A most kiadott album pedig , ha az alkotón mú -

lik , bizonyosan nem jelenik meg , ehhez a fotóművészetet istápoló szerkesztő , fotótörténész Gera

Mihály elszántsága kellett . A világtól elzárkózó , a fényképezéssel felhagyó s a képzőművészet más

műfajába menekülő Fejér fotós életműkötete - a titokzatosságán túl – azért is rendhagyó , mert a

Balogh Rudolf - dijjal visszaigazolt gazdag repertoárjából csupán a csendéletei közreadásához járult

hozzá. Mégis , a kötet csonkán is egész , bár az üzenetek közelitően pontos felfejtéséhez alighanem

a „ szokásosnál ” több idő , elmélyültebb figyelem és olykor a cimbeli utalások utáni , korántsem

haszontalan pótnyomozás szükségeltetik. Mindezek nélkül is olyan összetéveszthetetlenül egyedi ,

bámészkodásra , rácsodálkozásra ingerlő , részletgazdag , szürrealista képi világ tárul fel az albumba

belelapozó előtt , aminek jelképes kompoziciója a madárkalickába zárt fényképezőgép.

 

 

 

 

Kishonthy Zsolt:”Csendéletek”a '80-as évekből.

Fejér Ernő (Miskolc,1945~ ) képzőművész,fotóművész kiállitása.

MissionArt Galéria,Budapest – Budapest Art Week.   2018.04.17.

 

Fejér Ernő fotográfiái nem megfejtendő talányok. Fotóin megjelenő kvázi valóságok saját teremtményei,

így amikor ezeket létrehozta,már elkezdődött a fotográfia el(ő)készitése. Ahogy Ujj Zsuzsi ugyanezekben

az években elvonulva a világtól,egy szobában saját,privát világot teremtett,majd dokumentálta azt,Fejér

ugyanúgy készitette el kisméretű,szinpadszerű,szürrealisztikus,látomásos tereit,amelyeket azután fotókon

megörökitett.A hihetetlen műgonddal és precizitással felépitett mikro világok tiszavirág életűek voltak,mert

a fotó elkészülte után rögtön megsemmisitődtek,holott akár – térbeli kollázsokként – önnálló művekként

tovább élhettek volna. Fejér műveinek egyik lényegi összetevője ez a csavar,ez a kettősség : olyan való-

ságról készültek a fotók,amelyek már eleve másodlagos valóságok,költői világok voltak. Kérdés,hogy vajon

a megsemmisült konstrukciók voltak maguk a művek,vagy azok csak modellként szolgáltak a fotósnak,hogy

a fotó,mint műtárgy megszülethessen? Fejér e művek elkészültekor már évek óta folyamatosan vezeti

„Üzenőfüzet” cimű naplóját,amelyben végtelen pesszimizmussal gondolkozik és ir a világról,s eközben,

ennek teljesen ellentmondva,folyamatosan késziti újabb és újabb műveit,amelyekben,vagy amelyekkel az

igazságot,mint „Isten vélt sziluettjét” próbálja újra és újra megragadni.

Hajózom,mert hajózni kell – irja,hogy megmagyarázza azt a belső kényszert,ami szinte pszichoterápiás gya-

korlatként végezteti el vele a rendszeres alkotást. „Patofizikus tereknek,a reménytelen csendből,képeken

keresztül való kibeszélésnek” tartja műveit. Mint irja, „...a tartalom kereteit hoztuk létre,a tartalom hiányával

(…) kiizzadtuk a valós semmit.” Ez persze csak abban az értelemben igaz ,hogy általa,illetve művészete által

létrehozott  új valóság csak áttételesen képes válaszokat adni az őt foglalkoztató LÉT kérdéseire,valamint,

hogy műveinek roppant bonyolult „nyelvezete” soha nem kinál egyértelmű olvasatot,sőt mintha maga a

művek olvasása,és nem azok végső értelmezése lenne legfőbb lényegük.

Fejér 2004 óta nem készit fotográfiákat,azóta csak rajzokat és montázsokat alkt. E lezárt életmű-rész alkotá-

sai különböző eljárásokkal készült analóg fotográfiák,egy részük kézzel szinezve,jellemzően egyedi vintage

példányok,vagy változatok,variációk. Életműve egésze a negativokkal együtt a Magyar Fotográfiai Múzeum-

ban található letétben,a fenmaradó közel száz példánnyal a MissionArt Galéria kinálatában és kiállitásán ta-

lálkozhatnak majd. Sajnos a digitális látvány a képernyőn a MissionArt Galéria weboldalán egyáltalán nem

képes visszaadni Fejér képeinek hihetetlen varázsát,azt a szinte mikroszkopikus,grafikai élességet és pon-

tosságot,amely nemcsak fizikai létük sajátja,de alkotójuk hasonló egyéniségére és művészetének belső

lényegére is oly jellemző.

 

 

 

Üzenőfüzet. ( „napló” -részletek 1982.-2013. Véletlenszerű válogatás. )

1980-tól kezdtem el ösztönös módon , folyamatosan „ naplót ” írni. A kezdet és a folytatás is az út

( kiút ?) soha véget nem érő keresése volt , s az ma is.

Úgy gondolom , hogy a rajzok , montázsok és fotográfiák alkotásszüneteit - mint hézagokat - a kvázi

„naplók” töltik ki.  (2018.05.13.)

 

                                                                              

Körbejárhatóak a rajzaid. - mondja J.M.

De nem akarja senki sem körbejárni. - válaszolom.

Mert olyan szomorúak. - mondja.

Valóban. Körbejárhatóak , mint egy kis temető. Mint a sirkövek rajzai. A XX. sz. sirkőtervei?

Az elszállt, meg nem tapadt gondolatok emlékhelyei? Szomorúak , mint egy fába vésett , kőbe karcolt

jel : ”Itt jártam”.

(1999)

                                                                              

                                                                                *

Mint képcsináló , nem tartozom , tartoztam sehová , semmilyen „körhöz”, csoporthoz , személyhez.

Magamhoz tartozom és kisajátitott , döntően halott szellemi barátaimhoz. Sohasem voltam ott , ahol 

- későbbi visszatekintés után - a dolgok történtek. Csak szemlélődő voltam. A dolgok , ennek folytán

csak bennem történtek meg. Hiába ?

(1985 körül)

 

                                                                               *

 

Művészi szerencse vagy hétköznapi szerencsétlenség a „vidéki művész” élet ? Siker és sikertelenség

fejtetőre állitott logikája szerint miféle kapcsolat lehet a gondolat , az elmélyültség , a művesség és a

fővárostól való távolság között ? Más pontról szemlélve nem vidék-e Budapest , Magyarország ? Nem

kisszerű dramaturgia ez ? Mi van akkor , ha e mesterséges kereten is kívül lépek , mint introvertált szerep-

lő ? Autonómia , vagy tragédia ?

(1980-as évek)

 

                                                                               *

 

A csendes forradalom , vagy leánykori nevén a békés átmenet - ami rafinált , cinikus találmány , nem

tudni milyen tartalmakkal a szinfalak mögött - talán (vagy biztosan?) több áldozatot fog szedni mint ,

ha valódi forradalom zajlott volna. ( Amire nem volt belső késztetés ! ) Golyók ütötte véres sebek ,

halottak helyett , lelkileg és egzisztenciálisan tönkrement , balkanizálódott emberek , szétesett társa-

dalom , gazdaság és kultúra ( olyan , amilyen ) lesz a végeredménye. Azaz sokkal több és nagyobb

áldozattal fog járni , mint egy valódi forradalom. Azután; amiért az emberek nem tettek semmit ( „rend-

szerváltás ” ) , amibe nem vonták be őket , ami nincs megtanulva és megszenvedve ( szocializálatlanság

hiányában sem ) , ami „ingyen” van , annak nincs értéke. S nyilván a hatalom zavartalan átvétele mögött

súlyos anyagi érdekek húzódnak meg. Majd meglátjuk.

(1990)

 

                                                                               *

 

Csapongok és szigorodom.

Olvasott és még olvasatlan könyvhegyeim a tudás és a lelkiismeret pusztuló termeszvárai. Csillogó

nagyitóim , távcsöveim „Isten” vélt sziluettjét pásztázzák. Műterem - barlangom menedék falain a félelem

és a menekülés útvonalának kusza vonalhálói. Szememben fókuszált figyelem , neuronjaim bomlásra

készen zakatolnak. Megnyugvásért ? Bizonyosságért ?

(1980-as évek)

 

                                                                               *

 

A művészethez szabadság kell . A teremtő test és a gondolatok körül sérthetetlen aura.

Szabadságom (?) körülirható , adományozott , gombostűre tűzhető.

Szabadságom hét négyzetméter ( ! ) , ” újkőkori ” barlang.

Mint egy keszon , Keszonlandban ,ahol élek .

Szabadságom egzisztenciális sérelem.

(1980-as évek)

 

                                                                               *

 

Mágikus , organikus , szürreális barlangrajzolónak nevezhetném magam ? De mit jelenthet ez a pénz

imádata idején , bankembereknek , piti - és nagyvállalkozóknak , neppereknek , átvágóknak , atomi-

záltaknak , depolitizáltaknak , kifosztottaknak és fosztogatóknak , agymosottaknak , fogyasztóknak és

elfogyasztottaknak , intimbetéteseknek , a bi - , hetero - és homoszexuálisoknak , a szembehazudó

tehetségtelen politikusoknak , nyomulóknak és meghunyászkodóknak, a szerviliseknek , a nemlétező

polgároknak és a kvázi középosztálynak , a paternalista , félfeudális , antidemokratikus társadalomnak, - - -

Sekély vizből , sekély vizbe ugrottunk . És mégis fullasztó.

(1990-es évek vége)

 

                                                                               *

 

Sok a katolikus , református - - - , de kevés a Jézusi élet. Sok az empátia - maszk és a műkönny. De

mit tegyen , akinek az „ Isten ” jobb név hiján a természet és a kozmosz?

(1990-es évek)

 

                                                                               *

 

Igazság ? Csak vékony metszetekből tárható fel az igazság négydimenziós teste. Valahogy úgy , mint

ahogyan a patológián szeletelik mikronnyi rétegekben az organikus tényeket , vagy úgy , mintha kúnhalmot

tárnának fel különböző irányú kutatóárkokkal. És még ez a korrektnek mondható szándék is csak része az

egyre nagyobb léptékben felépülő igazságnak , a kozmikust közelitő méretekig. Amit én tehetek , az állandó

exponenciális közelitése és viszonyitása ideáimnak az „ objektiv ” valósághoz. Vércseppes igazságkeresés.

(1980-as évek)

 

                                                                               *

 

„ Metafizikus terek ” - irják fotográfiai képeim tereiről. Úgy vélem , a valóság érzelmi , gondolati , lelki

lecsapódásaiból épitkezem , ha úgy tetszik , nekifeszülve az oly kevéssé tetsző valóságnak , vagyis

valami ellen épitkezem , s ez inkább pszichoterápiás gyakorlatként fogható fel. Inkább tartom patofizikus

tereknek , képeken keresztül való kibeszélésnek a reménytelen csöndből ( vagy hangzavarból? ).

Nem leképzem a külső tárgyi világot , hanem felépitem a belső emocionális - racionális világomat.

Lehet , tereim valóságon túli képekké állnak össze , minden részletük , s a részletek összessége

ellenére. Pedig minden mozzanat innen van.

(2002)

 

                                                                               *

 

A születés és a halál közé feszülő igen virulens élet haszonelvűsége sajnálatosan és talán megrepa-

rálatlanul elhalványitja a (tömeg)gondolkodást , s így a művészeteket is. Pedig ami a két semmi között

feszeng , arról csak a zene , a költészet , az irodalom , a képzőművészet és a természettudomány tud

lényegit - ha hiányosan is - mondani.

A művészetek talán a tudáson túlit is sejtik. De nincs szükség e – tudásra. S ez engem betegit.

Az élhető , önkorlátozó , természetelvű és ebbe simuló életet talán tudná segiteni , talán menekülési

útvonal lehetne a tömeg taposta zsákutca helyett. Talán. De nem tudják , mert nem mondják ,nem

súlykolják , mint a reklámokat. Azt a tudást , amit talán a kőkori ember emocionálisan sejthetett.

(2005 körül)

 

                                                                               *

 

Hallom , képeim „ filozofikusak ” . Megnémülök , mert a filozófia minden köznapi „haszontalansága” elle-

nére részemre : gyémánthegy. De némulok , mert ma minden aeroszol - agyú cégnek , embernek

„ filozófiája ” van !? Szavam elakad , mert a jó kép egy rápillantás alatt igen sok mondatot képes helyette-

siteni , mint ahogyan ( tágabb rendszerben ) a zene is. Képeim , bármilyen irodalmi , vagy filozofikus vágyaim

ellenére is képtelenek filozófiai gondolatokat , pláne rendszerekben megjeleniteni. Legfeljebb gondolatok ,

érzelmek , kritikák szüleményei , opponálnak a rám testált idővel.

Merészelnék én a filozófiával akárhogyan is kokettálni ? ( Wittgenstein segits ! )

(2000 után)

 

                                                                               *

 

A mesterségesen kialakitott műterem szinpadom - minden tudatos zártsága ellenére - sohasem tudott

független lenni a külső világtól . A történelmi időben hányódott , mint kis téglahajó , a múltban is , a jelenben

is . Csak illúzióim és gondolataim voltak benne a falakat tartó bordázat.

(1980-as évek)

 

                                                                               *

 

Egy pohár ó - furmint társaságában (na jó, kettő , három) nézem eddig elkészült képeimet. Látom a

hiányokat , a folytatás lehetőségeit , s tudom , most - mikor már készen vannak - , el lehetne indulni

a végleges képek felé.

A legőszintébben , legpőrébben csak kérdéseket tudok feltenni , melyre nincsenek hasonló áttetsző

tanulsággal válaszok. Minden kép csak egy lehetőség vázlata , kis öröm és nagy hiányérzet.

(1980-as évek vége)

 

                                                                               *

 

Pascal olyasmit mond ( pontatlan idézet ) , jobb ha hisszük Istent ( a kozmikus egészet értem alatta ),

s mi hozzá kötődik , mint ha szembenézünk már itt és most a tudással sem megtölthető , lábunk előtt

tátongó űrrel .

Talán , pragmatikusan nézve igaza van , de a „hit„ gyakorlati irracionalitása , valóság feletti lebegése

mégsem elégit ki , morális tanitása pedig mára porba rántva. Mint ahogyan a jelenleg elérhető tudás

sem tölti fel maradéktalanul az űrt. ( Talán soha nem is fogja. )

Mégis , inkább kell az önmagát állandóan felüliró , bővülő tudás , Huygens távcsöve, a termodinamika

tételei , a kvantummechanika „társtalansága” , az eget ostromló kozmológia , ... Inkább a hiányos , a

kereső , a folyamatos gondolkodás. „Isten” majdnem arca.

(1990-es évek)

 

                                                                               *

 

A kortárs művészetek és közegük , heterogén közönségük nem ölelkezik gondtalanul , boldogan. A

távolságot nem emésztik fel a messziről inditott mondatok. Úgy kellene nézni a képeket , mint zenét

hallgatni. Nem görcsösen értelmezni , verbalizálni. Hadd működjön az emóció. Ennek alapjai amúgy

is , egyre rövidülő generációs időtartamokban változnak . ( Á la Gadamer. ) A művészetről beszélni

amúgy is csak a költészet nyelvén lehet hitelesen. Átirásból átirásba. Ez nem követhető tömegesen.

„Istenem„ , ha fel tudnám találni az art–métert.

(1990-es évek)

 

                                                                               *

 

Naivitásom foka , hittem tudatlanul  még fiatalságom kezdetén ; a sötétség után eljövő fény ( post

tenebras lux ) , amint a szellem evolúciója előre halad.

De életem és a rám is kiszabott  , európaszéli , provinciális ,zsákutcás ( Bibó ) történelem gyorsan

elkoptatta e - naivitást. Rá kellett döbbennem , zárt osztályon belül élek , s csak a mizantrópia tojás-

héját növeszthetem magam köré , mint egy Bosch képen.

(2002 körül)

 

                                                                               *

 

Most , öregedésem kapujában el kellene olvasnom újra , mit eddig olvastam , meghallgatnom minden

zenét , mit eddig hallottam , megnéznem minden képet , mit láttam , hogy minden volt , szeretett ideám

az alkonyi súroló fényben újra értelmezhető legyen . Hogy legyek majd okos halott.

(1990 é.)

 

                                                                               *

 

Cézanne úgy tartja , a művésznek tiszta embernek kell lennie , mint egy papnak. Azon túl , hogy értem

Cézanne-t , a mai időben a gondolatoknak is , de a szavaknak is micsoda interferenciái vannak ? S

ennek tartománya csak szélesedik. Ma már újra kell definiálni a szavainkat , tisztázni gondolatainkat ,

hogy mely szellemi origóból is beszélünk kifelé.

Szinte minden megnyilatkozást el kellene látni végtelen lábjegyzetekkel. Vagy! Eleve csak lábjegyze-

teket kellene irni.

„ Tisztaság ” , „ pap ” , - - - ? Ennek ellenére értem Cézanne-t. És szomorodom is tőle.

(2000 körül)

 

                                                                               *

 

A kiállitásom munkacime : Üzenőfüzet. Üzengetek környezetemből halott szellemi barátaimnak. De

lehet , Pascalnak kellene ezt az anyagot szentelni , ezzel a cimmel : „ Melancolico divertissement á

Pascal. ” „Elhitetjük magunkkal , hogy semmi baj , de ezt csak úgy érhetjük el , ha minduntalan elfelejteni

szeretnénk állapotunkat. ” - mondja Pascal , s ezt a lelki mechanizmust nevezi divertissementnek.

( szórakozás , felejtés ) 

De mégsem csak szórakozás , felejtés , hanem egyúttal öngyógyitó kivetités - mondom én -, ami

kissé odább van , mélyebben fekszik a felejtéstől. S kinek? Kiknek is üzengetek a mostani tömeges

társtalanságban , kommunikáció képtelenségben ?

(2001 körül)

 

                                                                               *

 

Meglepett Thomas Mann ( és pld. Eszterházy ) „gátlástalan” idegen szöveg használata.

A magam idegen-mű betétjeinek használata miatt kvázi lelkiismeret furdalásom volt , annak ellenére,

hogy a szerzői jog ezt engedi. De mégis , oldódtam ettől a tudástól.

(1990-es évek)

 

                                                                               *

 

Életünk , - ahogyan vezénylik , s ahogyan engedjük - kielégületlenséggel tölt el. Az ideáimat követelem

vissza rajtuk. Képeimen keresztül lamentálok szellemi nyomorúságunk , provincializmusunk , semmibe-

vevésünk , kusza irracionalitásunk személy-fölötti formaként való kényszerű átélése miatt.

Susan Sontag szerint amit a művészet föltár , az autentikus , a hiteles , tehát nem az igazság , hanem a

lényeg. S ez vigasz , magányos jutalom.

(1980-as évek)

 

                                                                               *

 

Képeim nem a semmi felismerései - ahogyan irják - , mert úgy vélem a semmi ugyanolyan hipotézis ,

mint „ Isten „ . Az előtt és az után közé ékelődve - képeimben is - intenziv keresésbe bonyolódok , a

valóságon innen és túl , s könnyedén vagy nehezen teremtett ideáimba kapaszkodom , mint egy hajótörött

a tengeren egy uszadékfába. S hajózom , mert hajózni kell.

(2002 körül)

 

                                                                               *

 

Műtermem talán tiz négyzetméter. Befalazott szinpad és bunker. Az ablak befedve , mint á la Friedrich.

Az égre se látni , csak képzeletben. Hova hátrálhatnék , ha csak képeimbe nem. S a képek egy kiállitáson

úgy ellobbannak , mint egy gyufaszál. ( Velem együtt. )  Semmit sem világitanak be.

(1987 körül)

 

                                                                               *

 

Ahogyan vélekedem a művészetről , az életről , s gyakorlom ezeket , az a Nietzschei tragikus optimizmus ,

remélve , nem értem félre Nietzschét , kor-különbségünk értelmezési , érzelmi interferenciái ellenére.

(1980-as évek)

 

                                                                               *

 

Korlátoltabb fiatalságom múltával , vagy bő harmicöt éve ébredtem rá , amiben élek , olyan,mint egy

szindarab , amit Ionescu Úr ir mindennapi folytatásokban , s '89 - től még neki is vadult.

Ma sem tudom mi az iránya és értelme annak , amit a kontraszelektiv módon hatalomra jutott politikai

szabászaink a mi kis , műveletlen , lelakott , piszkos provinciánkban szinte hagyományosan , erőből

összebarmolnak. ( Tőke nélkül a tőkés társadalomba ?? A kezdettől kódolt korrupció ?? )

Kis társadalmunk szkizoid állapotban leledzik , mert erősen hajlik a paternalizmusra , de ezzel együtt

bizalmatlan is a hatalom - atyával , ugyanakkor demokratikus hajlamai , igényei nincsenek.

Sűrű szar ez. Ki fogja kilapátolni ?

Mint kényszeres beteg szemlélem kis világunkat , s állandóan tisztálkodom testileg , szellemileg , mint anno

szegény Karinthy Gábor.

(2005 körül)

 

                                                                               *

 

A művészet egyre erősödő reménytelenségét az Ortega-i tömegben , az új , kétdimenziósá lapult

embertömeg nehezen viselhető értékrendje közepette azzal próbálom viccesen – komolyan feloldani ,

hogy mondom magamnak , az is elmebeteg , aki művészettel foglalkozik. S ebből következően

képeimmel nem művészettörténészeknek kellene foglalkozniuk , hanem pszichiátereknek. Nyilván a

nézők is közelebb kerülnének képeimhez , ha szakember tárná föl „ betegségem ” anamnézisét és

diagnózisát. Csakhogy , a pszichiátriát is tönkretették.

(2000 körül)

 

                                                                               *

 

Több mint furcsa , ahogyan most , a 2005. jún. 6 - án megnyiló kiállitás előre megtervezetlenül , spon-

tán , de lezárja művészéletem negyven éves időszakát. Ahogyan most és pont most fejeződik be

kettős életem , melyből az egyik a létezés technikai kényszereinek engedelmeskedett , lázadozva és

dolgozva , s a másik pedig , ettől „elnyomva” , alatta (?) , mellette (?) , vagy inkább elszakadva tőle ,

s felette , engedelmeskedett egy ifjúkori ösztönös vágynak ( ideának ) , ami a képek jelbeszéde felé

vitt. Ez a negyven év maga volt a működőképes skizofrénia.

S most , szinte a kiállitás alatt egyesül a két ember , egy önbizalom és műveltséghiányos fiatalember ,

s egy szkeptikus , öregedő ember. Nem hánynak egymás szemére semmit , örülnek egymásnak. - - -

Valahogy most zárult le minden , mintha a sors tudatosan tervezte volna. Itt az új alkalom , az új

tágasság , az újra kezdés - - -. Szaladhatnék neki az új életnek.

De minek is ? Miért is ?

Az ember még életében „meghal” , tapasztalom most hatvan évesen , s utána még szerencsés esetben

él vagy húsz évet , szinte a társadalmon kívül , - ahová mindig is igyekeztem. Hát mi a hiba? Talán

csak az furcsa a szinte testen kivüli élményben , hogy látom , minden eddig felhalmozott tapasztalat

lényegtelen , minden hiba kezdődik elölről , vagyis úgy tűnik , nincs kontinuitása az élettapasztalatoknak,

avagy pont a retardált életfolyamnak van. Mindenütt így lenne , vagy csak magyar beteg vagyok?

(2005)

 

                                                                               *

 

Tanács magamnak : az életet , mint nagy erővel elhajitott követ , hosszabb , rövidebb ivelés után a

gravitáció magához húzza a porba. Bizonyos távolságból ennyi a látszata. Mintha "Isten" fizikai kisérlete

lenne. Persze a kő repülés közben gondolkodhat is , nem is , perlekedhet is , nem is - - - .

Az okos kő kő marad , s örül a repülésnek.

(2000 körül)

 

                                                                               *

 

Mennyi tudatlansággal , keserű - édes tapasztalattal , örömmel , bánattal kezdődik az élet , s folytató-

dik , nemesedik , rendeződik a tudássá. Lassan telitődik az agy , mint metaforikus szoba , s egyszer

csak rádöbbenek , a majdnem telehordottnak gondolt szoba üres , pontosabban hiánnyal telt. Nem

tettem mást , csak létfenntartásom önző , pazarló , túlméretezett kényszere mellett összehordtam

egy szobányi hiányt , kérdést,űrt.

A fontosság látszatának engedelmeskedve azt csináltam meg , amit nem akartam ; a tartalom kereteit

hoztam létre , a tartalom hiányával. A rengeteg fölös anyaggal és energiával kiizzadtam a valós semmit,

a pót - létet , mintha a szenny köré „ gyöngyöt ” izzadtam volna. S most , a lejtőn lefelé tartva látható ,

tudható , úgy folyt ki kezeim közül az idő és az élet , mint eltört homokórából a finom homok.

S mindez egy szemmel nem is látható spermától. ( Tarkovszkijnak is , Proustnak is . )

(1990-es évek)

 

                                                                               *

 

Egyszerre szeretnék elmondani valamit – egy - egy élethelyzetben - , summaként , amihez közben

sok mondat kellene. S ha sikerülne is a summa , csak állandó közelitésben lennék a lényeghez , mint

egy gyarló exponenciális görbe.

A kép képes egy időben sok gondolat kifejezésére , de sok mondat kell a leforditásához. És milyen monda-

tok ! Olyanok , mint amikor költészet lappang egy esszé sorai között.

A kör bezárul. Mindég valamilyen előfeltétel kivántatik a tökéletes közelitéséhez. Sajnálkozom akár képi , 

akár nyelvi tökéletlenségemen. Bábel a ludas? Új nyelv kellene? Mi lenne az a nyelv és kép ami képes

lenne maradéktalanul kifejezni azt , ami az agyban egy pillanat alatt belénk villanó és érezhető , de ki nem

fejezhető intuitiv érzés ?

Wittgensteint kellene jól ismernem : „ a világ a nyelv által ki van mérve (cövekelve) logikailag , s ami ki nem

mondható , az megmutatható (lerajzolható). „

Az én dilemmám már jó ideje az , hogy a megmondható és megmutatható világ mély értelme iránt

elkopott az érdeklődés (sőt). Tömegesen soha nem is volt. És ez torzitóan visszahat a megmondhatóra és

megmutathatóra. Holott az agy oly gyakran a kifejezhetőn túlra törekszik.

( csak magamnak beszélek , magamnak - - - )

(2010 körül)

 

                                                                               *

 

Ha szinpad és szinészet az élet , a művészet micsoda ? - - - Legalább a barokkban lennénk , ahol a

sok bók , cizellált szóvirág , galantéria , tubák és tőr , a szép diszletek , parkok között , a festői ruhák

mögött mégis ott lebegett valami  szuverén lehetőség , - - - Még a bosszú is gáláns volt. Szó nélkül tőrt

se rántottak.

(( miért gondolom ezt ?,mert átlátható , érzelmileg , életképileg gazdag ? Vagy csak mert szeretem a

barokkot ?))

Gondolj a ma kétdimenziós nivellálatlan embertömegére , szókincsére , foszladozó kultúrájára , árulkodó

testbeszédére , frusztráltságára , agressziójára , s csontvázként is fázol a perzselő nyárban.

(1990-es évek)

 

                                                                               *

 

Nincs értelme a szűkebb és tágabb környezetemben a beszédnek. Elbeszélünk egymás mellett , mert

nagy holdudvara lett a szavaknak. (nem újdonság , de tágul) Nem lehet tudni ki honnan beszél , mely

szellemi , vagy szellem nélküli origóból , milyen világképből. S zavarosak a szövegek. Egyáltalán nem

érdemes megszólalni.

Tarkovszkij Rubljovja , a szótlanság fogadalma jut eszembe , aki várakozik , hittel és türelemmel. Nem

tudom , hogy Tarkovszkij 1966-os Rubljovja után majd' ötven évvel , van - e értelme a hittel és türelemmel

való várakozás sugallásának. Talán akkor még volt oka a várakozásnak. Ma , ha élne , vajon milyen művészi

képet sugallna? - Vagy türelmetlen vagyok ? Mi az : ötven év ?

(2005 körül)

 

                                                                               *

 

A művészet rég elhagyta a mágiát , a vallást , s mára ? : elhagyta a közönsége , amit egykor szolgált.

A művészet egyénivé , személyessé , spirituális és szellemi tevékenységgé , magánüggyé vált. Szép

fehér kesztyű lett belőle , amit a művész a mulandóság arcába vághat. Halál ellen művészet az orvosság ?

A művészetek a tömegtársadalmakban szükségtelenek , abban a súlyos értelemben, ahogyan a művésze-

tek és a művészek elmélyülten önmagukról gondolkodnak.

(1990-es évek)

 

                                                                               *

 

A legfontosabb,hogy önmagamhoz tartozzam. Fixen álljak szellemileg a kiérlelt , de soha le nem zárható

világképemben , még ha meg is billenek érzelmileg néha – én szegény falevél a viharban.

(1980-as évek)

 

                                                                               *

 

Arcom hófehér rémület ,

mert titkok után kapkod szívem - ideig.

Álmokkal dédelgetem magam ,

sűrűn körbefonva.

Kimondott szavaim kopogósra fagyva

visszahullanak fejemre ,

mig kétes ingák lengenek

elsötétitett szobáimban ,

felajzott ideghúrokon.

(1980-as évek)

 

                                                                               *

 

A civilizáció , szinte személyiség vesztett , kiüresedett kultúrákat teremtett , megoldhatatlannak , vagy

érdekek szövevénye miatt megoldhatatlan ökológiai , ökonómiai stb. problémák sokaságával. Ebben

a művészet privát lelki-szellemi megnyilatkozássá vált , reliktum , anakronisztikus jelenség.

Mintha két , sok-száz év távolságában lévő szemlélet képviselői találkoznának egy bevásárlóközpontban.

(2005 körül)

 

                                                                               *

 

Holdvirág és mosolyszél volna jó. A képzelet , az álom kertjében szeretnék vándorolni , ahol Bunuel a

kertész.

(1988)

 

                                                                               *

 

Már megint szilveszter. Üres forma az év vége érzés. S kiséretében különös a kóros eufória és a szegény-

ség kivagyi tűzijátékosdija. Menekülésre késztetne , de hová ? S szegény állatok ? Menekülnek vakon.

Mélyen velük érzek - - -.

Az idő éjféli tik-takjai között nem húzódik semmiféle határ. E képzelt , légnemű határon átfolyik ezer okból a

mesterségesen elfedett szorongás és gyógyithatatlan hétköznapi történelmünk. Folyik , duzzad , minden

repedést kitölt a hatalom és népe közös tehetetlensége. Az erőből vidám tűzijátékos villódzásban jól látható

a többség csupasz segge a szakadt nadrágból. Lesz még ünnep - - -? , szerény , nyugodt örömmel , bizton-

sággal és jövővel , felelős értelemmel ? Nincs az embereknek valódi elegük az üres szavakból , rezzenés-

telen hazugságokból , életidejük elprédálásából - - - ?  

( ? bármelyik szilveszter '90 után)

 

                                                                               *

 

Az „ Üzenőfüzetek „ szövegei , mint kis , szétázó , elsüllyedő papircsónakocskák fognak leúszni a jövő időben.

Ezt gondoltam harminc éve is , felszinesen ? Vagy nem akartam még elhinni ? De elkoptam az idők folyamán.

Elzárkóztam fokról – fokra , ennek minden előnyével és hátrányával. Ma már egyáltalán nem zavar a vállalt

visszhangtalanság , s még értem is , az egzisztenciális és generációs tülekedésben.

Valamikor azt irtam magamnak ; a rejtekezés az Úr. ( pedig akkor még az „ambicióm„ fogva tartott )

A mi nyugati siker - késztetésünk mély hiba. Egy buddhista nyilván megmosolyogná szellemi vajúdásaimat ,

amelyre évtizedeket áldoztam. A belső nyugalmat , lemondást , elzárkózást a mi világunkban nem olyan könnyű

megteremteni , de értelme nyilván ennek van , tapasztalataim erővonalai erre a pontra futnak ki. Rémisztő súlya

van az ezzel ellentétes szocializációnak , nevelésnek.

Nagy erőfeszités volt megtanulni az árral szemben való mozgást , elhagyni a fő sodrást. Nagy energiát igényelt

a „nyugati magány„ megteremtése és elviselése , mert ide születtem , olyan ragaszkodással , mint egy lazac a

szülőhelyéhez , amit  deviánsan el nem hagy.

(1990-es évek)

 

                                                                               *

 

Képzelődöm : mondjuk , jönne az igazi „Messiás „. De mert igazi , mit is mondhatna az embereknek ?

Jobbak , elviselhetőbbek , élhetőbbek a ti rögeszméitek , mind az én könyörtelenül érdes igazságom ?

Mert hisz' az előbbit választjátok.

(2000 é.eleje)

 

                                                                               *

 

Hannah Arendt : „ ...rögtön tanyát üt a Gonoszság abban a térben , amelyet nem vesz birtokba a gondolat.„

Gondolom , nem vagyok igazságtalan , ha azt állitom , más térben nem is éltem az életem folyamán.

Nem állitom , hogy nem találkoztam gondolattal , de erőre nem tudott kapni , sohasem tudott koherens rend-

szerré válni , s legfeljebb akkor rángatták elő , ha bajt kellet műteni. S akkor is leöntötték kompromisszummal.

Így kellett kapcsolódnia más gondolattalanságokkal , ami lehetetlenné tette működését.

Mint egy antihálózat. - - - És ezt látom ma is.

(2000 eleje?)

 

                                                                               *

 

Belém villan – egész napi belső monológjaim közben - , nem jó az „ Üzenőfüzet „ cím a kvázi naplóknak.

Nem akarok én senkinek sem üzenni. Akiknek üzenhetnék , azok a kortársaim lehetnének , kiktől az elmúlt

25 év alatt számos okból , tapasztalatból , kényszerből , szellemi okból , stb. sajnálatosan eltávolodtam

annyira , hogy már csak egy kis szobában érzem magam jól, amit műterem cellának gúnyolhatok.(az ajta-

jára kiirtam : Pszichiátria )

Sohasem tudom már , kivel állok szemben , kivel is beszélgetek ,még ha régi szeretőim arcába nézek is.

Mit tudhatok róluk ? Mennyire fedi át világképünk a másikét – már ha van -, beszédünk nem értelmi és

érzelmi félreértés -e , aminek óvatosságból nem hatolunk a mélyére , - - - ?

Kérdésem álkérdés , mert tudom a választ. Valószinűleg egyezményes amatőr szinjátékot játszunk a

békesség kedvéért ? Így van – e ?

Mindenki a maga iszapjából próbál partot érni ? Valahogy , netán mindenáron ? És van part ? Valahol ?

- - -

Üzennék én , de nincs kinek. Láttam sok „sikert„ félreértésből , felszinességből összerakva és for -

ditva. Üzenni ? Az utókornak ? Kiknek fő gondja a már mából kreált létproblémák elleni – ha nem az

egymás elleni – küzdelem lesz , a természet rendjébe való ezer és ezer belepancsolás korrigálása ?

S nem az akkor már múlt szövegekbe , képekbe , zenébe , stb. elrejtett „üzenetek„ felfejtése.

Üzenni , vagy nem üzenni ? Ez itt a dilemma. A belső diffúz kényszer és/vagy ennek szkepszise?

Így együtt vagyok én , mint egy gubancos gombolyag. S mire kigombolyitom , rendezetté teszem ,

ha tudom , már vége is az életnek.

Mégis - gondolom tovább - nem lenne jobb cimnek a „Monológok„ ? Ahogy lógok a monón ?

(2010 körül)

 

*

 

Talált versvázlat.

(a Kondor verses kötetben az „Épitkezés”

vers köré irtam)

 

Jártam már ott,kifordulva

e fejtetőre állt világból,

hol a kert virágain

Bunuel Úr meghasitott szeme legelt.

 

Nem dolog volt ott az élet,de gáttalan szerelem,

mérhetetlen az idő,s a tágassá fényesedett

térben nem ütköztek egymásnak a szavak,

szürke rezzenéstelen napok nem

fontak szorosra,menekülhetetlen.

 

Más volt,mint naphosszat védtelen

menekülni a ridegen praktikus élet elől,

ott,a forditott világban,hol

Cyrano Uram üres flaskáin függeszkedett az idő,

s mosolyogtak a fizika csinytevésein.

A komoly mese,mint végtelen folyondár

lélektől lélekig átütött bőrt,ereket,idegeket,

hol elömlő melegséggel tágasan nevettünk,

s a szemek vidáman villantak örömben,

s nem bújtak a koponya hús,vér,csont tokjába

ágrólszakadt bűntudatukat kutatni végtelen.

 

Nem volt bús a reggel és álomba menekülő az este.

Nem gyakoroltam minden éjjel izzadtan halálom.

 

Ott,akkor,egy téged óvón vizsgálgató

tenyerébe vehette finom ütemű szived,

s a végtelen perspektivába vesző nézésed,

„Isten” káromlása nélkül,szabad szeretettel.

Itt,alant?,vagy fent?,a kemény koponyában

szempontok nélküli dús mondatok rajzolták a tájat,

élni szakadatlan népünnepély volt.

Itt a halál is kellemes kerti üldögélés

nehéz fehér borok mellett,

míg a kerti szinpadon végigvonult

az egykori életszinház kusza,végtelen,

értelmezésre váró szindarabja.

S Ionescu Úrral egymás térdét csapkodva

dús mellek után kapkodtunk,

bizonyitván holt lelkeink életösztönét.

(2003)

 

 

 

Versvázlat Kondor „Csúnya prózára” c. verséhez.

 

Még itt vagyok. Magamról lemondtam.

Szivem rendetlenül ver valami

kottázhatatlan dallamot magának.

Gyötörten hever önbecsülésem.

Feketében , fehérben. Feketében.

 

(villog a falra vetitett kép s mellette

egy hétköznapi ruhába öltözött Angyal

magyaráz valamit mutatópálcával)

 

Mindég szolga voltam? Akaratlan.

Kergettem az Ideát,hencegtem magamnak.

Alkudoztam keveset,vitáztam,nem simultam.

S száraz borsót hánytam gondosan

ezüstkanállal rituálisan falaimra.

Most itt vagyok 58 évesen. Nem gyógyulok!

Lemondtam? Nem mondtam? Lemondtam!

 

„Nem kell az ölelkezés! Szegénymulatság!”

De  hisz szegény vagyok. Gazdag vagyok?

Önérzetes vagyok. Aszkétikus vagyok?

Mindhiába keményedek és puhulok

a zajos  ,fülsértő magányban.

Nem félek , nem félek. Félek!

 

Már senki sem lehet az atyatestvérem ,

mert eltékozoltam a drága időt.

A szerelemben aranyozott szavak is

elkoptak a túl sok beszédben. Por és hamu.

Szivvel és lélekkel épülnek új szakadékok.

Az „idő”? Nem hamarost bukik,

de mindég,mindég szavát veszti , üresedik.

Vele bukunk? Nem bukunk?- - - De bizony.

 

Sirdombok betonból. Feltámadásgátlók.

Alattuk a megtanulhatatlan élet tenger pora.

A beton alá kiabáljam számonkérni életből vett

tapasztalatlanságom? Fölös lamentáció,

hol az atomok , kvantumok rendje a mérvadó.

„... küzdve küzdj ...” Vagy mégse? Mégis?

 

Szénatom leszek,vas és kénatom - - -

C – O – H – N - P

Bűneim,életem feloldozó búcsúcédulájára

az lesz nyomtatva : Mendgyelejev-táblázat.

(2003 körül)

 

 

 

Magamnak.

 

Rajzolónk barlangrajzolónak képzeli magát,

hol tákolt autonómia vázakat épitget,

s papír falakra firkál szénnel , vörös okkerrel,

hajót , repülőt -, vagy menekülőgépet?

 

Vonalakkal piszmog , hiszi belső igazát,

a nem-Euklideszin is túllépő vigaszát,

a hitet , hogy a kártyavár , amit épitget,

óvatlan sóhajtól össze nem omlik,

mert magának összetartja , fogja,

gondolatból párolt ragasztója.

 

Nézi , nézi az épitményt , s hátrál ,

hátrál gyönyörködve és bizonytalan ,

végleges védelemről álmodozva ,

míg felriadva rémülten konstatál ,

papirrá vált maga is , nem más már ,

mint papirra vont ötbés vonal ,

kinek ellensége a radir ,

ami bármikor bármit felülir.

(2003.11.)

 

 

 

Keszonland.

 

Gondolom :

talán egy csinált barlang segítene ,

étellel , borral , nővel , tollal , tussal ,

nádi hegedűvel , rizsma papirral ,

végtelen idővel és sakkozó halállal

.

S fönt a barlang mennyezetén ,

- addig , amíg - ,

dagadozna állandóan a telehold.

S alatta  , az ezüstös , féktelen

és időtlen ragyogásban lassan ,

de igazán lassan , fontolva eldőlne ;

pajzs vagy szárny kell ,

vagy mindkettő ? Vagy se !

E keszonba tuszkolt tájban.

(2003.11.)

 

 

 

Csáth Gézának.

 

Nézem kivülről „Friedrichi” szobám

bedeszkázott ablakrésén át

bezárult önmagam , ki mint beteg

alá s fel járkál , zenét hallgat ,

monologizál , tükörbe hadonász ,

s gyógyitó jeleket firkál drága ,

siró papirokra ,

penitenciát gyakorol

surrogó vonalakkal .

 

Teremtőn kisérletez ,

s a vonalak közé ékelődve keresi ,

mitől kapna értelmet

e hajde régen tartó haddelhadd ?

De rég tudja , tükörbe sem mondja,

míg szól a felszabaditó zeneszó ;

a kényszerélet öreg rendjében

feszeng az E=emszercénégyzet is.

 

Kenetes a rend s fúvódó a gyűlölet.

 

Üveghegyen innen vagy túl,

lebeg a semmi fölött a Friedrichi szoba

négy mindég zengő hegedűhúron.

S benne , akik már nincsenek is

azonnal hivhatóak , szóra , borra ,

zenére , tanácsra - - -

 

- - -

 

- Hát mi a baj , kedves bácsi ? -

szól a képzelt ápoló megnyugtató-zöld

köpönye mögül , s látszik rajta , nem érti ,

mit motyog magában az öreg fajankó ?

Van e barlangtól jobb hely a világon?,

még Csáth Géza is irigyelhetné , ha

nem lőtte volna át utolsó mondatait ,

hisz' jobb , mint az állami meghalasztó intézet

- terül szét az ápoló hangja ,

mert megtalálta végre az origót.

(2003)

 

 

 

Hajós.

 

Hajóra szállnék , négy árbócosra ,

s partközelben de mindég a

parttól el vitorláznék.

Újra és újra.

 

Az integetésért ?

Mint a Friedrichi „Három nemzedéken”,

olajba , ecsetnyomba simulva én lennék

a tenger , a hajó , a vitorla , a szél,

az apály és a dagály ,

a sehová se utazó és az integető.

 

Mert nincs menekvés.

(2003)

 

 

 

Születésnapomra.

 

Minden nap megfojtott.

Lábam alá , fejem fölé

zöldellő gyökereket rajzolok

szakadatlan

a perspektiváját vesztett

a se fent , se lent  tájban.

Gravitáció nélküli kusza erdőt.

(2003.11.03.)

 

 - - -

 

Önarckép - Fejér Ernő - 2004