|
Sajtó archívum.
FOTÓMŰVÉSZET , 1980/4.szám , Pályázat FOTÓMŰVÉSZET , 1983/2.szám , 48.p. MOZGÓ VILÁG , 1984/6.szám , 93.-101-p. FOTÓMŰVÉSZET , 1985/1.szám , 40.p. FOTÓMŰVÉSZET , 1985/2.szám , Pályázat FOTÓMŰVÉSZET , 1985/4.szám, Pályázat NAPJAINK , 1985/12.szám BORSODI MŰVELŐDÉS , 1986/2. szám , 58.p. FOTÓ , 1987/10.szám , 434.-437.p. FOTÓMŰVÉSZET , 1988/2.szám , 30.-33. és 48.p. MOZGÓ VILÁG , 1988/4.szám , 51.-55.p. FOTÓMŰVÉSZET , 1990/2.szám , 24.-28.p. FOTÓMŰVÉSZET , 1991/2.szám , 3.-10.p. MŰCSARNOK , Programfüzet 1991/5. MAGYAR NEMZET , 1991.06.07. HOLNAP , 1991/7.-8.szám EURÓPA Magazin , 1992/2.szám , 77.p. Déli Hirlap , 1993.04.07. Miskolci Egyetem Kult. És Vizuális Tansz. Tanterve , 1993. , 41.-46.p. Miskolci Egyetem , 1993/11. Déli Hirlap , 1994.05.19. Déli Hirlap , 1994.12.02. Déli Hirlap , 1996.02.07. FOTORIPORTER , 1996. , 20.25.p. ÚJ HOLNAP , 1996/6. Déli Hirlap , 1996.06.18. Északmagyarország , 1996.06.19. Déli Hirlap , 1996.07.16. Új Észak , 1996.07.19. Film-Szinház-Muzsika , 1996/10.szám , 37.p. Csepeli György : Vesztesek. 1996. kéziratban Miskolci Egyetem Szociológiai Tanszék Bérczes Mónika : Vesztesek. TDK dolgozat 1994. Miskolci Egyetem Sociológia Tanszék. FOTORIPORTER , 1997.04. , 22.-25.p. PHOTOGRAPHERS , 1997/8. szám Északmagyarország , 1997.10.11. Déli Hirlap , 1997.10.31. Északmagyarország , 1999.02.26. Déli Hirlap , 1999.04.26. ÚJ HOLNAP , 1999/9.szám , 68.-69.p. PHOTOGRAPHIA , 2000/3.szám Északmagyarország , 2000.05.06. SINE MORBO , 2001.03.szám , 42.-43.p. FOTÓMŰVÉSZET , 2002/5-6.szám , 50.-61.p. Északmagyarország , 2005.06.06. Északmagyarország , 2008.01.17. FOTÓMŰVÉSZET , 2010/10.szám , 125.p. Miskolci Műsor , 2011.01.29. HVG. , 2011.01.29. OSA Archivum CEU/kat. 2018. https://punkt.hu Öt kérdés – Fejér Ernő https://boon.hu Fejér Ernő képei a galériában
Kádár-kori gótika a Mai Manó Házban./szöveg és kép. 2022. https://www.maimano.hu/programok/interju-fejer-ernovel
Könyvek
Itt vagyunk. Kortárs Magyar Fotográfusok első albuma. Magyar Fotóművészek Szövetsége. 1991.
Gera Mihály : Százszorkép. Interart Kiadó 2002.
Párosan szép. Válogatás az ezredforduló képeiből. Magyar Fotográfusok Szövetsége. 2003.
Tarczai Béla:Miskolc Fotókultúrája 1840-2005. Miskolci Galéria 2005.
Kép(nap)tár. Mai Manó Ház/Magyar Fotóművészek Szövetsége 2006.
Fények és tények. 50 éves a Magyar Fotóművészek Szövetsége. M.F.Sz.-Folpress Kiadó 2006.
Eifer János : Képirás. Kossuth Kiadó 2012.
Imrehné Sebestyén Margit : A képzelet világa. Vizuális kultúra. (tankönyv) Apáczai Kiadó 2013.
A múlt szabadsága. Alföldi Róbert fotógyűjteménye. ARTNeo – Magyar Fotográfusok Háza. 2016.
Pajta könyv. Kortárs Magyar Fotográfiai Gyűjtemény. Pajta Galéria – MMA. 2016.
Szölössi-Nagy-Nemes Gyűjtemény. Válogatás. Vincze Kiadó. 2017.
Gaál József:Üzenőfüzet. (A kiállitás megnyitó szövege. 2005 . május. Magyar Fotográfusok Háza , Bp. A szóbeli megnyitó utólag leirt változata. )
A kiállitás egy hosszan tartó ciklus végleges összefoglalása valamiről , amit művészeti világmodell- nek nevezhetünk , s ez a modell sohasem áll össze , csak abba lehet hagyni , megelégelve , a befeje- zetlenség tudatával. Önreflektiv művészet , amelyben a nagy örökség , maga a művészet minden problémájával és a személyes sors , a múltra emlékező tapasztalata különválaszthatatlanul létezik a művekben.
Az üzenőfüzetek abbamaradtak , a művész tudatta velünk , hogy felhagy a fotografikus képkészités - sel , s csak a rajzművészettel foglalkozik. Rajzai ösztönösek , fejlődő , organikus szövedékek. Nincs bennük merev konstrukció , vegetativ módon bomlanak a formák, összehasonlithatatlanok a fotók - kal. A fotók is inkább „összeszerelt” képek , tárgy-kollázsokról készitett lirai dokumentumok a kép - zőművészet és a fotográfia határmezsgyéjén. A megnyitó után pár nappal rádöbbentem, hogy ez a kiállitás egyfajta leszámolás a hiábavaló titkos párbeszédekkel , a művészeti világmodell konstrukci- ókkal. A bölcsek kövét keresi titkon minden művész , azt hiszi talán majd kiválasztottként rálel a megoldásra. Ez a törekvés újabb titkot szül , talán szűkül a kör , de ez is csak a jó műalkotás illúziója. A titkokat felfejteni akaró művész csak egy kabbalista , más módon sok szépséget találva , az érzel - meivel átitatva megfejthetetlen műveket szül.
„Üzengetek a sebhelyes időnek. A bennem élő halottaimnak, elsuhanó kortársaimnak,a megfogha - tatlan időnek … Üzengetek a hiábavalóság tudatával.” - irja a '80-as évek közepén. Csendéletek készültek még ekkor , amelyeket Chardin mesternek ajánlott , majd a Pótcselekvés csendéletek , amelyben a külvilág már csak a képbe avatkozó művész keze , arca. Belső szinpadképpé változott a világ , a fotózás médiuma nem a pillanat rögzitését szolgálja,hanem az időtlennek hitt , az időtlenség- ben létező ideák szimbolikus megjelenitését. Milyen paradoxon , hogy a pillanatot kimerevitő fotó az elillanó káprázatot állandóvá változtató fényrögzités most elvont ideákat , szimbolikus tárgyakat rögzit. A fotózás kezdeti korszakában természetes volt , hogy lassan született meg a kép , hosszan exponálva szinte beért a fotó , az idő is belerágta magát a képbe. Ez az ódon hangulat Fejér Ernő fotóképein is érződik , kézzel szinezett fekete-fehér fotográfiák , amelyek inkább manuális , egyedi képek. Romantikus elvágyódásnak is tekinthetnénk ezt a felfogást , az új évezred küszöbén a múlt fragmentumaiból épit furcsa kártyavárat - kártya és kártyavár számos munkáján szerepel -, a múlt nagyjaival folytat titkos párbeszédet. Üzenőfüzetek a múltba, nincs jövőbe tekintő utópia , nincs futu- rista álmodozás , vagy lázadás a konvenciók ellen.
Posztmodern ! - kiáltaná a lelkes paradigmaváltásra felkészült esztéta , és még hozzátenné , hogy szimulakrumok (ábrázat;hasonlatosság;itt:tettetett kép,a szerk.) halmazából épitkező kollázs tech- nika. Valóban , sok minden találkozik ezekben a mikro-installációkban , magam részéről enciklopédi- kus képköltészetnek mondanám , költészet , mert tele van személyes vallomással , rejtőzködő gyónás- sal.
Ezért tétováztam annyit , mert a fotók sugallták , hogy valami fontos titkot kellene felfejteni , az egymás- ra ható jelképek igy „vitrin-szinpadokba” szoritva üzenet-sűritmények. Régi okkult , vallásos világké- pek allegórikus metszetei találkoznak az avantgardizmus formabontó felfogásával. A szürrealizmus , a dadaizmus , talán az egész modernizmus már hagyománnyá vált , nem felforgató , hanem inkább benső- séges és emberi. Talán ezért érezzük ezt , mert így visszatekintve esendően őszinte tettnek érezzük az akkori polgárpukkasztó művészek alkotásait , rá kell döbbennünk arra , hogy brutalitásuk mögött mennyi érzékenység és finomság rejtőzik.
Fejér Ernő fotóképei elvágyódások , mint érzékeny enciklopédista összegyűjti a tapasztalatokat , rendszerezi. Bebizonyitja , hogy nem szűnt meg a múlt , nem olyan egyszerű túllépni a felhalmozott tudáson. A régiek igazsága , kétségbeesése , lázadása és elbukása jelen sorsunkat is befolyásolja. A múltat tagadhatjuk vagy félreértve dédelgethetjük , annál torzabb formában törhet föl. A mélység egy bizonyos fokán túl már megszűnik mindenfajta távolság , létrejön a párbeszéd. A művész üzenőfüzet- nek nevezi , pedig már nincs múlt , a munkák kinyitották a kapukat önmagunkkal viaskodunk , és ebben a nagy elődök is részt vesznek. Aki már belépett ebbe a világba , őt az elvont filozófiák , esztétikai ka- landok alakitják , de úgy , hogy maga is részese lesz a játéknak. Az elvont művészetnek hitt régió átitat- ja a hétköznapokat , a művészet játéka életjáték , sorsjáték lesz. Illúzió , mert ezáltal megtapasztaljuk a hiányt , tudjuk , hogy az egész csak a képzelet játéka , marad az üzenőfüzet. Minden munkában érezzük az ellentétek , ellentmondások által feltörő szorongást. Csendes melankólia , ezt érzékeljük először , de a metafizikai szorongás menthetetlenül elhatalmasodik , mert a munkákat egymás után megtekintve úgy érezzük , amit egy Carlo Carra , vagy de Chirico festmény előtt érezhetünk. A furcsa dolgok együttese elbizonytalanit , szétesik a szimbolikus épitmény , a fejlődés , a haladás csak illúzió.
A diszlet mögött a hiábavalóság leselkedik ránk , beavatottként egyre kietlenebbnek látjuk a szinpadot. A nagy héroszok őszinte vallomása ez a kudarc , hogy nem tudunk semmit , hogy valamit sejtünk , de az is megfoghatatlan. A megismerés vágynak , vagy inkább a megismerés kudarcának fétistárgyai szerepelnek ezeken a szinpadokon. Itt a gép hamis igérete - lásd a Duchamp és Picabia idézeteket - , a homunculus az új ember , a csokoládémalom , a lüktető dugattyú , a mechanikus haláltánc furcsa kelléke. A cselekvés lehetetlensége , ha a „mechanikus múzsa” ravatalára tekintünk. Minden kép egy nagy kaleidoszkóp tört prizmája , egyikből épül a másik. Különböző művészi világképek , látásmódok elegyednek , feleselnek , sok- szor egymást kioltva figyelmeztetnek az ellentmondásokra. Mintha kívülről látnánk a világot , ezen a furcsa kaleidoszkópon keresztül szemlélnénk saját képzeteinket. A világ egy örökmozgó , egy óramű , de sok képen csak az órák alkatrészeit látjuk ez a mechanikus világkép is csak illúzió. Rádöbbenünk,hogy minél tökéletesebb egy konstrukció , annál több a hiány. Személyes történet lapul , rejtőzködik e furcsa diszlet mögött , elmaradt mondatok , bezáratlan ajtók , befejezetlen levelek , minden csak torzó marad.
Az irás is csak befejezhetetlen , abba lehet hagyni , végére nem lehet jutni. Újabb és újabb magyará - zatba kezdhetnénk. Megszámlálhatatlanok az elhagyott ideák , a magukra maradt eszmék , a kiüre- sedettnek hitt szellemi kalandok , a megtapasztalt kudarcok , amelyek továbbra is szépek , mert épp a kudarc által , a veszteség által gyönyörűek.
Dr Túry Ferenc (pszichiáter) : Megnyitó,Fejér Ernö Új Altamira c. kiállitására . (A kiállitás megnyitó szövege. 1997.okt.6. Megyei Könyvtár Galériája , Miskolc)
Ne várjanak tőlem esztétikai fejtegetést művészettörténeti háttérrel , stiluselemzést , meg hasonló- kat. Nem értek hozzá. A szokásos baráti udvarisakodást is mellőzném , nem tagadva persze ,hogy jól ismerem a művészt és sokszor eszembe jutnak a képei. Számomra , lélekgyógyász voltomnál fogva , ez a kiállitás a művészeti hovatartozástól talán függetlenül sajátos üzeneteket hordoz. Inkább hangosan gondolkoznék egy olyan mélységű világról, amely általában tudattalan , ösztönök feszültségeivel telitett , szavakban alig megfogalmazható , nyelve a vizualitás. Aprólékos fejtegetéssel is segithetném a kiállitás felvezetését , ehelyett a szabad asszociációk kinálnak jobb megközelitést a pszichoanalizis klasszikus módszerének megfelelően. Ha valaki a lélek mélyén kutakodik ,túl kell lépnie a racionális megfontolásokon.Az álmok,fantáziák, gondolattöredékek, szabadon áramló képzetek világa ez. Fejér Ernő ezt a lelkünk mélyén rejtőző világot mutatja meg. Sőt : ezt , az Ő világát mutatja meg. S ez a megmutatás onnantól számít művészetnek , s nem követhetetlen , üres fantáziálásnak , hogy sokunkkal közös érzéseket és gondolatokat ir le vizuális nyelven. Ősi mintázatokat , jelenségeket láttat : testek , összenövések, évgyűrűk , mint a lassú idő lát- hatóvá vált rétegei , folyondárok , az erotikus ösztönvilág fallikus jelei ( mint például a fallikus világten- gely egyik képén ) , befogadó barlangok és így tovább. Jung nyomán a személyiség mélyrétegének , a kollektiv tudattalannak az archetipikus képeiről beszélhetünk , és ez a világ , amelyhez Fejér Ernőnek kifinomult érzékei vannak , s amelyet ráadásul közvetiteni is képes , tömegkommunikációbeli hasonlattal: nem egyenes adásban , hanem felvételről. Átdolgozott , megmunkált felvételről , melynek profi a techni- kai háttere. Az persze szokatlan volt számomra , hogy ezt a képi világot miért pont tollal irja papirra , miért ez az analitikus , aprólékos , vonaltisztelő vacakolás , de aztán világossá vált számomra , hogy a belső struktúrák , az ősi szerkezetek anatómiai szintű elmélyedésre utaló bemutatására ez kiváltképp alkalmas eszköz. Mintha a tudattalan anatómiáját látnánk. Van ebben némi kontraszt is : a sodró , diffúz, megfoghatatlan , kimondhatatlan érzések analitikus pontosságú megragadására való törekvés. Eszünk- be juthatnak borostyánba zárt , megkövesedett rovarok. Lenyomatai az ősinek , hűséges szerkezet megmutatással. A tollról,mint eszközről Fejér Ernő két jelzőt emlitett: szálas és tiszta. Képeit nézve : igaza van. A tematikus súlyosság és a technikai könnyedség harmóniáját tapasztalhatjuk meg.
Igazán archetipikus , ősi képi világot jelenit meg a kiállitás mindhárom része : az Új Altamira a bar - langrajzok erejét idézi meg , a Tao a belső utak képeit hozta el , a Gyászrajzok komor képei az egyik ősi élmény , az alapvető veszteségélmény hordozói. Ősi személyiségeink lenyomatairól van szó. Élet és halál vannak teritéken , ösztönök , útkeresés , folytonosságok. Egy-egy jelkép ismétlődése hosszú asszociációkat indithat el : a kasza a halál , a harc jele, de hozzátehetnénk : a paraszti élet alapvető eszköze. Leginkább a Kaszabalett egybefolyó alakjainak kasza-kezei jelenitik meg ezt. A Gyászraj - zok között látható egymásra rajzolt alakok a lét és nemlét rétegződésének , a megújulás érintkezési pontjainak a láttatása számomra , hasonlóan az évgyűrűkhöz.
Fejér Ernő igaz és nehéz művészetet művel , nem tarka és könnyed világ ez. A könnyedséget a technikára vonatkoztathatjuk , magabiztosan választja ki a felületet , amely valószinűleg nem véletle - nül érdes textúrájú anyag , a szineket , amelyek között a komor feketék vezetnek , a tollat , amellyel mélyen nyugvó érzelmeket - érzéseket ir képekké. Tegyük hozzá , fotóival is így bánik. Ha végigka - landozzuk a kiállitást , és nem hagy továbbmennünk egy-egy kép , elkalandozik a gondolatunk , aztán valamikor felbukkan egy kép a hétköznapok sürűjében , már megérte.
Ezt kivánom a kiállitás látogatóinak , mert úgy érzem , Fejér Ernő üzenetet hagyott a világnak fontos dolgokról : súlyos , alkalmasint filozofikusan komor , de elkerülhetetlenül ránk váró kérdésekről. Tiszta , „ szálas ”, fajsúlyos üzenetet.
Fejér Ernő : „Napló” részlet. Miskolci Galéria programfüzete. Fejér Ernő rajzai. 1999.április.
„ Egyre fontosabb az út. Visszafelé is , előre is. Telve kényszerrel. Nem bánt kedvezően korosztályommal sem a „ történelmi idő ”. Szüleim és nagyszüleim korosztá - lyaival sem. Vigasz vagy törvényszerű ? És majd ezt mondatja az utánunk következőkkel is a későbbi felismerés? Tartósan hiányzik az életünkből a harmonikus teljesség. Kultúrtorzó lett az életünk és ami belőle hiány , azt kitölti a fogyasztás vágya. Mindig is idealizáltam a művészeteket. A ráció és emóció , a tudat és tudattalan vegyülékét , az ön - magát újból és újból meghaladni akaró formát és tartalmat. Múltunknak és jelenünknek , de még - bizonyos távon - jövőnknek is lakmuszpapirja a művészet. A művészetek megitélése mindég is torz volt. A közelmúltban vitézkötés volt a középszürke politikai gondolatokon. Ma márkás cipőorral elnyomott csikk. Rossz közérzetem tartósult állapot. Mára már nehéz „ megemésztenem ” , hogy egy coli bacilusnak nagyobb hatása van világunkra , mint a művészeteknek. De mit tehetek? Próbálom sakkban tartani önállósuló sejtjeimet , nehezen fókuszáló szememet , meszesedő ereimet s rosszkedvű gondolataimat agyam futóárkaiban. Próbálom tolerálni testem áru - lását. Erósz és halál libikókázik még képzeletemben , mert e gondolatok hiányában nem fűtik a kazánt a művészet kozmoszában. Rajzaim , mint lelki puzzle , kirakják személyiségem körvonalát , reakcióimat , véleményemet , út - keresésemet és feszengésemet , ebben a régóta mesterségesen szűkre szabott , s eleve lelakottra tervezett világban. Rajzaim egymásutánja „ vizuális napló ” is. Az egzakt vonalhoz , ponthoz kötőd – nek. Az értelmes , élhető rend utáni vágyhoz ?”
Timár Péter : Könyvrecenzió. Üzenőfüzet / A Book of Messages. Folpress Kiadó. Bp. 2010. Fotóművészet . 2010 / 4 szám , 125.p.
Nem tanulság nélkül való Fejér Ernő könyvének elején a művész önéletrajzát (szakmai életrajzát , a szerk.) elolvasni. Azoknak ajánlom leginkább , akik a körülmények kedvezőtlen voltára fogják meg – tört ivű , vagy soha ki nem bontakozott szakmai teljesitményüket. Fejér Ernő eddigi életművét látva nem is igen tudjuk elképzelni , mi lett volna belőle szerencsésebb csillagállások esetén. De ahogy a pingvin sem sokat lamentál azon , miért kell neki a jeges vizben fürdés után egy jégtáblán száritkoz – nia , olyan természetességgel sorjáznak az önéletrajzi adatok , az önerőből kiérlelt , megküzdött szak- mai előmenetel lécsőfokai. Ha valakinek példa kell arra , hogy a tehetség , ha elhivatottság is társul hozzá , megtalálja a maga útját , annak itt a bizonyiték.
El lehet játszani a gondolattal , mennyire egymáshoz illettek volna például Baranyai Andrással egy söröző asztalánál , de Fejér Ernő a tanulásban és az alkotásban is magányos farkas maradt. A főis - kolai felvételhez , mire oda kerülhetett volna , már túl öregnek találtatott , a tanitást pedig először Kunt Ernő ( aki őt a miskolci tanszékre meghivta ) korai halála szakitotta meg , másodszor ( mint Boross Györgyét is Nyiregyházán ) az a magyar idiotizmus , ami nem a képességekhez , hanem csak és egyedül gagyi papirokhoz köti a gyerekekkel való foglalkozás lehetőségét. Magam ugyan harminckét év alatt egyetlen embert nem láttam , akinek tanári alkalmatlanságát valamely pedagógiai vézettség enyhiteni tudta volna , mások viszont tanitásra születtek , a Világ mégis a papirokkal cicomázott kont - raszelekció útján halad.
De lehet , Fejér Ernő esetében mindennek nincsen is nagy jelentősége. Vele született tehetsége is fityiszt mutat az adminisztrativ rendnek , a fotó , a képzőművészeti fotó , a képzőművészet ( szob - rászat , festészet , grafika ) átfedésében hol itt , hol ott kapott hangsúlyt és értelmet. Hány ember alatt beszakadt a jég , mikor óvatlanul a fotóról a képzőművészetek felé , vagy onnan ide kezdett csúszkálni , de itt nem hibádzik semmi , sőt innen nézve nincsenek is határok , csak a művészet mint olyan.
A szónak , hogy Üzenőfüzet - Babits óta különösen - gazdag tartalma van. Ha üzenni kell , az a kommunikáció nehézségét jelenti. Talán a mondandó iránti kiváncsiság hiányát , talán csak a kiván - csiság meglétében való kételkedést vagy félelmet , hogy van-e elegendő ok ( vagy tehetség ? ) a csend megtörésére , az üzenő és az üzenet cimzettje közötti űr átivelésére. Fejér Ernő művészként hosszú évek alatt nyilván megnövesztette a maga csigaházát , és művei is magabiztosak a magas művészi szinvonal okán - hogy a lélek belső bugyraiban milyen kétségek , vivódások vannak , azt a könyv ciméből lehet finoman meghallani.
Bán András :Fejér Ernő / Üzenőfüzet. Könyvrecenzió. Üzenőfüzet / A Book of Messages . Bp. 2010. Folpress Kiadó . M. M. 2010. január , 17.p.
A napokban jelent meg Fejér Ernő Üzenőfüzet cimű ( fél ) életmű albuma. A könyv megjelentetője , a Folpress Kiadó alapvetően fotóművészeti kiadványokra szakosodott , igy Fejér Ernő sokszálú kép – zőművészeti életművéből a fotografikus alapú munkákat vette csupán alapul , azokból válogatott ki több mint százötvenet a szépen nyomott , nagy alakú , elegáns kiadványba. Fontos könyv , de mégis csak az életmű felét tekinti át , a grafikai alapú művekből ez idáig nem jelent meg méltó kiadvány. De a fényképező életútnak sem teljes a keresztmetszete , hisz a korábbi életszakasz szociofotói nem kerültek a válogatásba. Tehát így pontos : megjelent az Üzenőfüzet , amely az 1983 és 2004 közötti fotós munkák nagy ivű , ciklusokba rendezett gyűjteménye. S amely kötet arról szól , hogy Fejér Ernő várja a csodát. Halandóként is , alkotóként is. Képzőművészként ahhoz a reménytelen nagy hagyományhoz kapcsolódik , amely a romantika óta vagy már régebben - Holbein és Velázquez óta , vagy még annál is régebben – filozófiai , etikai küldetéssel ruházza fel a műveket. S amely nagy hagyománynak nálunk Kondor Béla óta alig akadt meggyőző folytatója. Fejér Ernő nem valamelyik akadémián , hanem kiállitás szervezőként a műter – mekben , az akkori mesterek közelében tanulmányozta az alkotás ezen „ korszerűtlen ” klasszikus módját. És autonóm alkotóként maga is az elmélyülést választotta a zajos sikerekről lemondva. Olyan sűrű szövésű , utalásokkal zsúfolt , elmélyült szerkesztésű művek szakadnak ki belőle , amelyek biznak benne , hogy megtalálják nagyon figyelmes nézőiket. Nem is nézőket : együtt gondol- kodókat , társalkotókat. Lehetséges ez ? Fejér Ernő várja a csodát. Mi végre ? Mint örök szkeptikus azon gondolkozik : az emberiség rádöbben , hogy van jobb útja. Hogy a talmi örömök , pillanatnyi sikerecskék helyett másfelé kellene tartania. A kapkodó , ziháló em - ber leül , hogy múljon a légszomj , s ahogy múlik a pánik , talán körülnéz , talán felfigyel , talán magá- bafordul. Pótcselekvéseit odahagyva azon - talán így : örök - kérdések buknak elé , amelyekre ér - demes válaszokat keresni , hallgatva a régieket , de nem feledve , hogy hol élünk , hogyan élünk. Igy lesz ? Lehet így ? Fejér Ernő várja a csodát. Vigaszként - de mondható egy apró csodaként - ime , itt ez az album.
Fejér Ernő / Üzenőfüzet. ( nem szignált irás ) Üzenőfüzet. / A Book of Messages. Folpress Kiadó. Bp. 2010. ( Könyvrecenzió ) HVG. 2011.jan.30. , 29.p.
Csupa ellentmondás , csupa szellemet piszkáló talány. Az albumnak , miként Fejér Ernő legutolsó , 2005 - ös fotótárlatának is , Üzenőfüzet a cime , ám cimzett - legalábbis a művész nyilatkozatai sze – rint - igazából nem létezik , merthogy „ a képzőművészetet személyes , magánjellegű tevékenység - nek fogom fel ”. Aztán : az elvileg korlátlan számban nagyitható , sokszorositható fényképekből Fejér felfogása szerint „ bőven elég ” egy eredeti példány. A most kiadott album pedig , ha az alkotón mú - lik , bizonyosan nem jelenik meg , ehhez a fotóművészetet istápoló szerkesztő , fotótörténész Gera Mihály elszántsága kellett . A világtól elzárkózó , a fényképezéssel felhagyó s a képzőművészet más műfajába menekülő Fejér fotós életműkötete - a titokzatosságán túl – azért is rendhagyó , mert a Balogh Rudolf - dijjal visszaigazolt gazdag repertoárjából csupán a csendéletei közreadásához járult hozzá. Mégis , a kötet csonkán is egész , bár az üzenetek közelitően pontos felfejtéséhez alighanem a „ szokásosnál ” több idő , elmélyültebb figyelem és olykor a cimbeli utalások utáni , korántsem haszontalan pótnyomozás szükségeltetik. Mindezek nélkül is olyan összetéveszthetetlenül egyedi , bámészkodásra , rácsodálkozásra ingerlő , részletgazdag , szürrealista képi világ tárul fel az albumba belelapozó előtt , aminek jelképes kompoziciója a madárkalickába zárt fényképezőgép.
Kishonthy Zsolt:”Csendéletek”a '80-as évekből. Fejér Ernő (Miskolc,1945~ ) képzőművész,fotóművész kiállitása. MissionArt Galéria,Budapest – Budapest Art Week. 2018.04.17.
Fejér Ernő fotográfiái nem megfejtendő talányok. Fotóin megjelenő kvázi valóságok saját teremtményei, így amikor ezeket létrehozta,már elkezdődött a fotográfia el(ő)készitése. Ahogy Ujj Zsuzsi ugyanezekben az években elvonulva a világtól,egy szobában saját,privát világot teremtett,majd dokumentálta azt,Fejér ugyanúgy készitette el kisméretű,szinpadszerű,szürrealisztikus,látomásos tereit,amelyeket azután fotókon megörökitett.A hihetetlen műgonddal és precizitással felépitett mikro világok tiszavirág életűek voltak,mert a fotó elkészülte után rögtön megsemmisitődtek,holott akár – térbeli kollázsokként – önnálló művekként tovább élhettek volna. Fejér műveinek egyik lényegi összetevője ez a csavar,ez a kettősség : olyan való- ságról készültek a fotók,amelyek már eleve másodlagos valóságok,költői világok voltak. Kérdés,hogy vajon a megsemmisült konstrukciók voltak maguk a művek,vagy azok csak modellként szolgáltak a fotósnak,hogy a fotó,mint műtárgy megszülethessen? Fejér e művek elkészültekor már évek óta folyamatosan vezeti „Üzenőfüzet” cimű naplóját,amelyben végtelen pesszimizmussal gondolkozik és ir a világról,s eközben, ennek teljesen ellentmondva,folyamatosan késziti újabb és újabb műveit,amelyekben,vagy amelyekkel az igazságot,mint „Isten vélt sziluettjét” próbálja újra és újra megragadni. Hajózom,mert hajózni kell – irja,hogy megmagyarázza azt a belső kényszert,ami szinte pszichoterápiás gya- korlatként végezteti el vele a rendszeres alkotást. „Patofizikus tereknek,a reménytelen csendből,képeken keresztül való kibeszélésnek” tartja műveit. Mint irja, „...a tartalom kereteit hoztuk létre,a tartalom hiányával (…) kiizzadtuk a valós semmit.” Ez persze csak abban az értelemben igaz ,hogy általa,illetve művészete által létrehozott új valóság csak áttételesen képes válaszokat adni az őt foglalkoztató LÉT kérdéseire,valamint, hogy műveinek roppant bonyolult „nyelvezete” soha nem kinál egyértelmű olvasatot,sőt mintha maga a művek olvasása,és nem azok végső értelmezése lenne legfőbb lényegük. Fejér 2004 óta nem készit fotográfiákat,azóta csak rajzokat és montázsokat alkt. E lezárt életmű-rész alkotá- sai különböző eljárásokkal készült analóg fotográfiák,egy részük kézzel szinezve,jellemzően egyedi vintage példányok,vagy változatok,variációk. Életműve egésze a negativokkal együtt a Magyar Fotográfiai Múzeum- ban található letétben,a fenmaradó közel száz példánnyal a MissionArt Galéria kinálatában és kiállitásán ta- lálkozhatnak majd. Sajnos a digitális látvány a képernyőn a MissionArt Galéria weboldalán egyáltalán nem képes visszaadni Fejér képeinek hihetetlen varázsát,azt a szinte mikroszkopikus,grafikai élességet és pon- tosságot,amely nemcsak fizikai létük sajátja,de alkotójuk hasonló egyéniségére és művészetének belső lényegére is oly jellemző.
MAGYAR FOTOGRÁFUSOK HÁZA / Budapest Fejér Ernő: Post Scriptum 2022.03.31.–05.29. Cserna Endre kurátor kiállitási kisérőszövege.
Fejér Ernő Balogh Rudolf-, Kondor Béla és Életmű-díjas fotó- és képzőművész 1945-ben született Miskolcon. A hatvanas években művészeti tanulmányokat folytatott, majd a miskolci József Attila Könyvtár Kiállítótermében és a Miskolci Galériában végzett kultúraszervező feladatainak révén, úgymond „kényszer- ből” kezdett el a fotográfiával professzionális módon foglalkozni. 1979-ben szerzett fényképész oklevelet és kezdett el csoportos kiállításokon bemutatkozni, fotográfiai szaklapokban publikálni. 1986-tól a Magyar Fotó- művészek Szövetségének tagja.
Sorozatait már első alkotó időszakában is egy autonóm, a kor fotográfiai divatjaitól eltérő attitűd jellemzi: a szociográf, dokumentarista kereteket a közép-kelet-európai identitás gótikus hangulatai, sötét tónusai tágítják egy holisztikusabb szemléletmód irányába. Többek között a nyolcvanas években készült Vesztesek és a Halál című sorozatai sem a rendszerváltás előtti neoavantgárd ellenkultúra hangján szólalnak meg, hanem egy mondhatni ellentétes stratégia mentén fejtik ki hatásukat, miszerint nem csak a rendszer keretein belül , akkoriban tiltott témákat jelenítenek meg, hanem olyan , a kultúránk egészében , univerzálisan tabusított tematikákat is feldolgoznak , mint az elmúlás vagy a mentális betegségek. Így a hatalom mibenlétének és az elnyomás gyakorlásának jóval árnyaltabb dinamikáit képesek e munkák megvilágítani. Az ezekkel párhuzamosan készített tájakat , urbánus környezeteket feldolgozó sorozatait – például a Kő-tájak , a Temetőtájak és a Gyermekkorom helyszínei című sorozatokat – szintén átjárják a csak az elmúlt évtizedben divatossá vált kísérteties , fakuló atmoszférák. A késő Kádár-kor elbeszéletlen , ismeretlen látképével találkozhatunk , amely szintén mélyebb összefüggéseiben láttatja a kor valóságát , mint más alkotók explicit módon politikus alkotásai. Persze , nem a horrorfilmek üres riogatása vagy egy hatásvadász nyomasztás , hanem egy letagadhatatlanul kafkai , expresszív lehetetlenség az , amely megragadja a nézőt. Fejér Ernő fotográfiai világa egyfajta regionális misztikává olvad össze , amelyet az introspektívebb sorozatok (Önarcképek, Csendéletek Chardin mesternek) jelképrendszerei tetőznek be , gyúrnak koherens egyéni , magyarországi újmitológiává.
Másfelől a művész mintha átugrotta volna aktív évtizedeinek posztmodern útvesztőit. Egészen korán , a politikai és kulturális elnyomás évei alatt már azzal kezdett el foglalkozni , amit csak manapság kezdünk megérteni: a fotográfia térnyerése olyan törés az európai kultúrában , amely leválasztja a látást az emberről , aki ily módon kiszolgáltatottjává válik minden szembejövő vizuális hatásnak. Képein ennek a melankolikus mediális helyzetnek a traumái szivárognak át. Saját elmondása szerint főleg a késő gótika és a reneszánsz mesterei , valamint a fotográfia XIX. századi pionírjai hatottak képi gondolkodásmódjára leginkább. Ezen alkotók vizuális forradalmai (mint a perspektíva megjelenése vagy az optikai és kémiai úton létrejövő kép) pedig pont e képtörténeti törésnek voltak legfontosabb és legkorábbi állomásai. Mára – az illuzionizmus sosem látott fejlettségi fokán – már a képek totalitásában élünk , képfelfogó képességünket meghaladja az információk sebessége. Minden képzőművészeti cselekvés foglya a valós tekintet megszűnésének. Az analóg eljárások eltűnése és a digitalizáció révén elinflálódó képi kultúra hatására Fejér Ernő 2005-ben felhagyott a fotográfiával – ugyanebben az évben , szintén a Magyar Fotográfusok Házában megrendezett Üzenőfüzet című kiállításának képeire a kísérőszöveg már „fotográfiai post scriptumokként” hivatkozik. Jelen tárlat arra tesz kísérletet , hogy a hetvenes évektől a kilencvenes évek elejéig készült alkotásokat retrospektív módon egy új , szabadabb konstellációban: a törés utániság kontextusában mutassa be. Fejér 2021-ben az alkotóművészetből is kihátrált. Ahogyan honlapján megjegyzi: “ami ez után keletkezik , az Post Scriptum.” Életművét lezártnak tekinti.
FRAGMENTÁLT ÉLET - FRAGMENTÁLT MŰVÉSZET. INTERJÚ FEJÉR ERNŐVEL. Kérdező Cserna Endre. www.punkt.hu 2022.05.07.
Volt-e a családjában bárki,aki kultúrával,vizuális művészettel foglalkozott? Mi volt az első meghatározó képi élménye?
A gyermekkor meghatározó , ha tetszik , ha nem. A lakosság összetétele miután magyar szakképzett munkásság nem volt,német,cseh,szlovák származású szakemberekből a Monarchiából toborozták és magyar segédmunkásokból. Családom anyai ágon a Szudéta vidékről illetve Temesvárról származott és települtek be mint szakemberek. Családom kispolgárosult szinten igényes család volt. A Vasgyárban szakmai középvezetők voltak. A zene szeretete és művelése meghatározó volt esetükben , több hangszeren zenekarban , de egyénileg is játszottak , vasárnaponként vonósnégyeseztek. A képi környezet kispolgári volt. Sok családi műtermi fénykép,egy-egy vallási tárgyú olajkép vagy egyébb nem igényes dekorativ kép ,szecessziós bútorzat ,rendezett élet ,tisztességre ,morálra való , de nem vallásos nevelés vett körbe. A családban amatőr módon ,de igényesen fotografáltak is. A Vasgyárban kiterjedt kulturális élet folyt. Ugyanakkor önmagába zárt élet is volt a hiánytalan infrastruktúra miatt , ami mára teljesen amortizálódott. - - - A vizuális kultúrát tekintve amolyan kakukkfióka voltam a családomban. Nem jártam semmilyen szakkörbe. Nem szerettem semmilyen kört (Gittegyletet), csak a magam köré rajzoltat. A rajzolást – mert rajzoló,grafikus szemléletű maradtam végig – intim dolognak tartottam és tartom most is. Afféle prae irásnak tartom. Vagyis képzőművésznek indultam volna ,perspektivátlanul , autodidaktaként , szakmai kapcsolatokat nem keresve. De nem foglalkoztam ezzel, csak rajzoltam a ma már lappangó elkallódott munkákat. - - - Nem volt fényképezőgépem közel 30 éves koromig,mig egy meredek húzással a jól fizető műszaki pályámat (épületgépész tervező voltam 1964-76-ig) felcseréltem egy kiállitóterem „mindenesi” és rosszul fizető állására a miskolci József Attila Könyvtár Kiállitótermére ,ahol Feledy Gyula grafikusművész útódja lettem. Ez meghatározó fordulat volt az életemeben. Azonnal közel kerültem a fotográfiához nulla tudással ,amit a szerencsés perfekcionista adottságaimmal gyorsitott menetben és állandó gyakorlatozással igyekeztem pótolni és megszereztem a fényképész szakvizsgát magánúton. Valamint elkezdett izgatni a fotográfiai kép az akkor már szüneteltetett képzőművészeti kép mellett és helyett. És miután fel tudtam szerelni egy professzionális fotográfiai labort és reprodukciós műhelyt a kiállitótermi feladatokhoz kötve ,a munkaidőn túl el tudtam indulni képi kisérletezgetéseimmel és tudatos téma kereséseimmel ,mely képek közül néhányat beküldtem az akkori „Fotóművészet” negyedévi pályázataira ,ahol hét nivódijat szereztem. Ez inditott el közvetve a pályámon.
Milyennek érezte a magyar művészeti,illetve fotográfiai életet,amikor a pályáját elkezdte?
A József Attila Könyvtár Kiállitótermében feladatom volt a kiállitások kitalálásától,megszervezésétől,megrendezésétől,a katalógus és plakát megtervezésén át a sajtókapcsolatig minden,sokszor még kiállitási ismertető és/vagy kritika irása is a Művészet, Magyar Grafika,Mozgó Világ,stb. folyóiratokban. Folyamatos kapcsolatot épitettem ki kezdetben ismeretlenül a magyar kortárs képzőművészet és könyvművészet jeles művelőivel. Műteremről műteremre járva megismerkedtem a legkülönfélébb habitusú művészek világával,emberi, morális tartásukkal,a civil élettől sokkal szimpatikusabb laza,de szakmailag fegyelmezett nézőpontjaival,a művészet és a létezés egyéni világképeivel. Ez volt az én nem programszerű de mégis inaséveimnek belföldi céhes vándorlása ,tapasztalat szerzése és szemlélet tanulása ,világképem tágitásának ideje. Az Art-méter keresése. E vándorlás keretén belűl olyan úton jártam ,melynek perspektivája a hétköznapok felett ivelt még csak nem is érintve a politikát ,a hatalmat ,ami azért ott volt nyomasztó szürke árnyékával a szemünk sarkában,de kritikával negligáltuk ,netán vörösbor mellett átléptünk rajta. A művészi látásmód volt a fontos ,amiképpen a létezésre tanultam meg rálátni ,a létezéssel tanultam meg viszonyt kialakitani ,ami sokkal több volt mint ma belefúlni a végtelenül populárisan átpolitizált életbe , ami szellemileg hervasztó volt, olyan mint a lehúzó , megfojtó tőzegláp. Arra a létezésre és létgyakorlatra (Közép-,Kelet Európai ?) láttam rá, amit a hely súlyosbitott, nehezitett, értelmetlenül szétfeszitett. Megtanultam (ha sikerült?) képet nem csak nézni ,hanem látni és olvasni ,mint egy irást ; másfajta és a művészre jellemző egyedi irásjelekkel irt mondatot vagy bővitett mondatot. És megtanultam meglátni a didaktikus és pláne farizeus morált a hétköznapi pragmatikus élet és a lét viszonylatában. - - - A képzőművész szakmának pontos önképe volt magáról. Hatalmi „Kresz” táblák nélkül is tudta ki a tehetség, kire kell odafigyelni és ki az aki túllép önmagán ,mert rövid a karja de nagy az ambiciója. A szakma meghatározó „tőkesúlya” tisztában volt a gondolkodás és kifejezés fontosságával és ezzel ellentétben a hatalom manipulációival. Tudták ki hol áll a szellemi „versenyben”. És ezt valamiképpen a hatalom is akceptálta ,vagy pontosabban kihasználta / használta. Ha valaki nem direkten és egyértelmű jelekkel politizált a képeiben, hanem a művészet eszközeivel kissé elemelte a hétköznapoktól és a létezés felől opponált, akkor a „három T” talán nem is figyelt rá ,mert a képzőművészet mint magaskultúra nem volt a tömegkultúra által „olvasható” ,tehát nem volt ezen a módon veszélyes. - - - A képzőművészek általában nem kedvelték a fotográfiát,mert nem tartották autonóm módon való teremtő médiumnak az eszköz kötöttsége miatt. Habár használták munkájuk során ,erre sok a régi példa. A ’60-as évek vége felé történt ebben újabb változás a fiatal képzőművészeknél és a már korosabb Kondor Bélánál. A magyar művészet véleményem szerint zárvány maradt ’45 után. Nem tudott kapcsolatot teremteni / tartani az európai művészettel szándékai ellenére sem , hacsak el nem vándorolt. Itthon sokkal nagyobb nyomás alatt jöttek létre a művek , mint az összehasonlithatatlanul szabadabb európai körülmények között. Ezért is használom a „Keszonland” metaforát sok képem cimében. Sokan úgy tartják , hogy a magyar művészet „követő” művészet. Megkésve követte az európai és a világ művészeti vonulatait kb. a ’80-as évek végéig. Lehet , hogy utóbbi nézet nagy általánosságban igaz , én azonban azokra az itthoni csúcspontokra figyeltem , amelyek pontosan a hazai szellemi , stb. komprimáltság miatt és abból kiindulva , annak nekifeszülve alkottak unikálisat , európai rangút. Ez ugyan nem segitette valódi helyükre e művészeket , mert az európai gondolkodástól nagy valószinűséggel idegen a belső lefojtottság ellenében való alkotás , nem értelmezhető ennek inspiráló hatása. Nem segit ebben az európai nyelvek közötti magány sem. Európa széli szákutcás szellemi helyzetben voltunk és maradtunk. Ezt a helyzetet irja le Bibó István világosan. - - - A fotográfiával a könyvtár (munkahelyem) könyvein keresztül találkoztam és gyűjtöttem is a ’45 előtti,vagy az 1900 körüli és előtti fotográfiát bemutató könyveket. Először úgynevezett könyvpreimerek rendezésén keresztül találkoztam fotográfus kollégákkal. Azután úgy,hogy pályamunkáimat követően meghivtak ,legyek a Fotóművészeti Szövetség tagja ,jelentkezzek és felvesznek. Ebben Gera Mihály volt az iniciativa. Anno még nagyon fontos volt ,hogy egy szakmai szervezet mint egy céh befogadja az onnantól fogva művészt ,aki így a szemléletével „igazoltan” elvált az amatőr fotográfiától. ( Ma már az a „művész”,aki magát annak tartja. Igaz,ehhez kellet a mindent kaotikusan átiró „rendszerváltás”, a hirtelen kinyiló világ,a globális tágulás ,a digitalizáció és vele a kép inflácója. , amint a képek tömegei a nagy digitális káoszban szinte hulladékká válnak.) Ami nem új jelenség , de a globalizáció „pillanatában” vált világossá , általam is megtapasztalttá filozófiailag is a tömegkultúra jelensége , az addigi művészeti , szellemi értékek át- és leértékelődése. (Ortega y Gasset nyomán) - - - Mint nem közösségi ember sohasem ismertem meg a fotográfus kollégákat csak néhányukat a néhai Török László jóvoltából Salföldön - a nékem nem szimpatikus megélhetési „workshopok” alkalmával ,ahol igencsak feszengtem a képeimről tartott „előadásaim” és bemutatóm során. Frusztráló hatása volt rám az ,hogy nem adható elő - pláne nekem mint rossz előadónak – a képcsinálás (teremtés) megelőző gondolati időszaka , vázlatai , a pragmatikus „képcsinálás” magányossága, önmagát is alakitó/átalakitó fázisai. Szóval a kép létrejötte előtti gondolkodás. És a workshop akt témájából erősen kilógtam. Viszont Salföld és a környezet szép volt ,a büfé jó volt és néhány kollégával is megismerkedtem.Valamint szintén T.L. jóvoltából kerültem be az „Első alkotó csoportba” (ha jól emlékszem a nevére?) és a csoport kiállitásaiba. - - - Itt szükséges leszögeznem ,lényegében mindég a képzőművészethez ,képzőművészekhez kapcsolódtam a ’89-’90-es „törésig” , majd utána már csak magamhoz ,mig 2005-ben önmagamba emigráltam. Fontos számomra a ’89-’90-es „törés”,ami szinte minden kollégát mélyen ,vagy szerencsére felszinesen (?) nem önkéntes pálya módositásra késztetett. Művészetszociológiailag máig feldogozatlan,kit hogyan érintett a „rendszerváltás” kényszerpályája. Miféle egzisztenciális töréseken haladt keresztül a művész társadalom. Külső segitséggel és két év nyomasztó munkanélküliség után kényszervállalkozó lettem és óriási szerencsével mérsékelten sikeres. Megtanultam teljesen különváltan működtetni anyagi és szellemi egzisztenciámat. Ez nem is volt nehéz , hiszen sohasem éltem a képeimből és a képekre sohasem tekintettem megélhetésként. Valamiféle működőképes „skizofréniának” tartom a ’89-2005 közötti 16 évet , amiből az mentett meg , hogy ’87-’89-től visszatértem az egyedi autonóm grafikához és montázshoz. De mindég is outsiderként éreztem magamat , mert a fotográfusok képzőművésznek , a képzőművészek fotográfusnak tekintettek. Azt hiszem ez máig is így van.
Milyen alkotók,gondolkodók munkái inspirálták a pályája során? Volt egy olyan kortársa / kortársai , akikre felnézett?
A képzőművészet ,a fotóművészet és a filozófia múltjához kapcsolódtam ,mint egy diák,aki tudja,sok a tanulnivalója. Az 1900 utáni képzőművészeti izmusok ( Max Ernst ,Magritte,de Chirico ,a dadaisták,a szürrealisták , ...) izgattak ,amint a fotográfiában is a korai fotográfusok ( Camerontól, Atgettől - - - Brassaiig) foglalkoztattak. Az volt a meglátásom , hogy a XIX. sz.-i fotográfia történetében szinte minden kisérlet , szemléleti nézőpont kialakult , ami a mai fotográfiát is jellemzi. Ösztönösen vonzódtam a XIX.-XX.sz fordulójának és a következő évtizedeknek időszakához , mert olyan szellemi pezsgést találtam meg bennük amit a kortárs művészetben az állandó útkeresés ellenére sem. Az emlitett időszakok akár a képzőművészetben , akár a fotográfiában kifelé nyitottak és aktivak voltak, míg a ’60-as,’70-es évektől érzékelhető volt a fokozatosan atomizálódó magyar társadalomban a művészek befelé fordulása. Sajnálatosnak tartom , hogy a magyar fotográfia művészettörténetének kerete és definitiv nyelvezete nem alakult ki a kisérletek ellenére. - - - Merőben más közegből indult a fotográfusi pályám ,mint a kortársaimé , akiknél – én úgy látom – meghatározó volt a sajtófotográfia , amelyből kitörni igyekeztek személyes vonzalmaikkal és témaválasztásaikkal. Ez nem volt rám hatással. De riasztó volt számomra az állandóan napirenden lévő belső vita szerűség ami az „objektiv” és a „manipulativ” szemléletek szószólói között folytak. Azt tartottam , hogy az objektiv fotográfia is „manipulativ” a szem látásához képest az optikának a szemtől eltérő tulajdonságai miatt és maga a képkivágás ,a nézőpont és az expozició kiválasztásának pillanata is lehet akár manipulativ is. (pld. ’30-as évek,Leni Riefenstahl) És mi a manipuláció a fotográfiában kémiailag , optikailag , a laborálást , anyaghasználatát és nézőpontjait illetően (?), amikor a fotótörténet telve van vele és ha az az adott képi kifejezést a beavatkozás (manipuláció) segiti. A manipuláció nélkül a fotográfia nem tartana ott ahol most. (a digitalizáció már önmagában) A létrehozott kép belső szándéka , ereje , kifejező képessége , szellemi innovációja , stb. a lényeges. Ezek a viták lezajlottak a képzőművészetben is a hagyományos technikák bővülésekor is. A magam részéről pld. vonzódom a gondolat , a kéz és az eszköz közvetlen kapcsolatához a tollrajz , rajz technikáján keresztül , mint az irást megelőző állapothoz. A fotográfiában pedig megint csak a gondolat és a reflexióján keresztül a kép szubjektivitásáig és az azt segitő technikai , vagy „manipulativ” eszközökön át a végső képig. De hát csak ez a pár mondat is messzire vezető gondolatsort eredményezhetne , amire itt nincs mód. - - - Susan Sontag és R. Barthes , valamint néhány magyar fotóelméleti könyv inspirált az európai filozófia inkább esszéisztikus francia irásain keresztül , mint pld. Pascal , Cioran , … és még sok nevet leirhatnék. Az alapvetően introvertált adottságaimhoz nem passzolt a kapcsolat épités. Viszont következik belőle és az élettapasztalataimból kialakuló/kialakult szkepszisből is az a nézőpont , hogy az élet és a halál közé komprimálódott emberi létezés felől szemlélem a pragmatikusan is elfuserált életet , holott benne van , benne lenne a lehetőség egy morális , fogyasztásilag is visszafogott , értelmes és művelt szellemi élet megteremtésére , amire az ember az evolúciós tanulságai alapján is képes volna – ha. ( Idea?) Pld. a kooperáció korai evolúciós megtanulására is gondolok , amit mintha elvesztett volna az ember. És itt kezdődne az ideám , amit pont az életemben exponenciálisan megszaladt népesség növekedés tett semmissé , és ami vele járt. Szomorú tanúja vagyok a történéseknek aktualitáson innen és túl. Ez jelentősen elhervasztja amúgy sem izmos ambicióimat a művészetek és az élet napi gyakorlatának kapcsolatát illetően. A művészetek , de a szellemi élet maga is visszasorolódott valahová , ahol nem szerettem volna látni. Tehetetlen szemlélődő vagyok. - - -
Hogyan gondolkozott fotografikus munkáiról? Milyen célok vagy milyen képi kommunikáció vezérelték ?
Mindég is belső szempontok vezéreltek.A létezésem önmagában is szűkös és „determinált” volta felől szemléltem a világot , amit a magyar provinciális kisvilág még csak súlyosbitott. Ebben keletkeztek a képi reflexióim. (A „determináció” nézőpontom szerinti kifejtésére itt nincs mód.) Önmagam érzelmi , pszichés viszonyát fotografáltam és rajzoltam az élettel szemben. Ha tudtam , opponáltam. Bármilyen téma esetén. Akár dokumentativan ,akár szociografikusan , akár a belső világ átirt , szubjektiv kivetitéséről volt szó. Erre a típusú fotográfiára mondták az „objektiv” szemléletű kollégák időnként , hogy „lila” egy sajnálatosan napi megélhetési szintű alkalmazott fotográfia gyakorlása felől , amit persze megértek. A művészetek mindég is a létezéssel és/vagy annak gyakorlatával szemben perlekedtek , csodálták , opponálták sokféle nézőpontból , idealizálták vagy szorongtak tőle. Én ezekben a nézőpontokban éreztem magam jól/ rosszul , ami kissé oldalra ellép a típusos fotográfiai szemlélettől. Vagyis inkább az eszköz használat köt inkább a fotográfiához , mint a szintiszta fotográfusi képi gondolkodás. - - - Egész életem és művészi létem fragmentumok sora , mint eltört üveg cserepei , melyet az IDŐ úgy egalizált, mintha a fragmentáltság létezésbe beágyazott darabkái hiányok nélküli folyamat lenne , miközben nem az. A fragmentált darabkák , mint az IDŐ gördülése folytán összetört tükör darabkái tükrözik a velem történt eseményeket. Minden képem reflexió , mely ha művé válik akkor más reflexiók és a kor tükrében interferálnak , értelmeződnek , torzulnak jól és rosszul az eredeti szándékhoz közel , vagy távol. De ez a művek sorsa. (H.G. Gadamer) Olyasmi ez , mint egy metaforikus tükörszobában tükröt tartani a tükörnek. (Nem tükrözés elmélet !) Mintha a valamikori Vidámpark (a legvidámabb barak !?) „Elvarázsolt kastélyában” járnék. Nem így éltem meg , nem volt szórakoztató. A fragmentumok , mint életem és munkáim montázs (és nem kollázs) darabkái. Minden képem naplószerű is reflektiv értelemben. Az irás más , „epikus” képi formája. Ilyentén nem korszerűek. De nem is kapaszkodom a nekem kiüresedőnek vélt korszerűséghez , az esztétizáláshoz , az olyan , „mint ha” típusú gondolkodáshoz , a véletlenek csodálatához. - - - Az egyedi toll és ceruza rajzaimat , montázsaimat , fotográfiáimat és a reflektiv kvázi naplóimat és kezdeti szövegeimet (1979-től 60 kötet) meggyőződésem szerint csak egyben , együtt lehetne értelmezni még akkor is , ha egymással nincsenek is pontosan szinkronban. Az értelmezésnek ilyen egységére , retrospekciójára aligha van esélyem. - - - Úgy vélem a képeimben megjelenő oppozició , reflexió némiképpen tükrözi a személyes irodalmi , képzőművészeti , term.tudományos és netán filozófiai érdeklődésemet és ez némi lenyomatot hagy a képeken. Habár véleményem szerint nem ábrázolható sem az irodalom , no pláne a filozófia képeken autonóm módon , csak illusztrativan. ( Remélem ez utóbbit elkerültem.) Ez okozhat némi olvasási diszkrepanciát az egyszerű asszociáció helyett. A ’80-as évek művészete csalódott a művészet és a közönség kapcsolatában és a művészetek „hatékonyságában. Ezért befelé fordult. Szkeptikussá vált. Hegyi Lóránd hipotézisét – és rajta túl is - magamon is megéltem és megélem. Az élet és a művészet értékrendje mindég is élesen elvált egymástól , de ezek azt hiszem mindég is mások voltak. Ezek okozták időről időre a csalódottságot , majd az újbóli nekirugaszkodásokat. Nem tudományos kisérletek analiziseként , hanem tapasztalatként jutottam ehhez a felismeréshez. A világ és életünk válságaira a művészetek válságai és útkeresései volt a válasz. Ezek termelték ki a legkülönfélébb „artokat”. Ennek a folyamatnak nincs vége. (nekem úgy tűnik – sőt! ) A magaskultúra is a válság kvázi levezetője és erre rakódik rá a pszeudo kultúra és fut mellette/alatta a mindent elsöprő tömegkultúra. „ ...az élet és a művészet között nincs átvezető ösvény , csakis az individuális érzékenység és a katarzis , melynek kivételes pillanataiban művész és befogadó egyaránt a világmindenség drámaiságát éli át.” (Hegyi Lóránd:Új szenzibilitás.) De jó lenne , ha lenne ilyen pillanat. De úgy vélem ettől az (ingatag) ideától már ellépett a világ , elhangolódott a létezés. Bár igaza lenne még H.L.-nak. Új teóriák és a valóság radirozzák ki már a közelmúltat is. - - - A kiállitásmegnyitók – bármelyik – mindég idegesitettek. Az ott megjelentek többségének a képekre vetett pár másodperces „turista nézése”, amitől semmi értelmezés , asszociáció sem várható. Ez jó esetben egy KRESZ tábla értelmezésére elegendő. E téren nem csak mint kiállitó művésznek , hanem mint egykori kiállitás rendezőnek is hosszas tapasztalataim vannak. Megtapasztaltam ilyenkor a félreértésből született sikert is. Úgy vélem a képiráshoz még messze nincs megfelelő képolvasási módszer. (( „posztlexia” ? )) Kiállitásaim mindég úgy jöttek létre , hogy valaki felkért rá. Vagyis nem ambicionáltam a sok kitalpalt kiállitást már csak a kiállitás rendezői múltam tapasztalatai felől sem. Én ezt – bocsánat a kifejezésért – valagrázásnak tartottam , afféle kiállitási számisztikának, imádatnak amitől nem áll elő minőség. Nem tartom szempontnak a sok kiállitást , az ilyen-olyan hirekben való szereplést. Egyáltalán a szereplést. Van is negativ hasznom belőle. A nem ismertség ! És ez olyan nagy baj lenne ? Nekem nem. De van egy kivétel , az 1991. évi Ernst Múzeumbeli kiállitásom (Organon) , amiben az első késői képzőművészeti kiállitásommal szerettem volna megérinteni a már eltávozott egykori képzőművész kollégáimnak a lábanyomát. És valami hasonló gesztusnak szántam a Magyar Fotográfusok Házában 2005-ben megrendezett „Üzenőfüzet” cimű kiállitásomat kedves , de holt iróimnak , művészeknek , volt barátaimnak adresszálva a képeket , amikkel már nem a kortárs nézőimnek tudok / akarok „üzenni”. „Üzentem” nékik a túlpartra , miként érzem magam itt , ebben a szellemileg elsikkasztott világban. És utána , még ott a kiállitáson és magamban úgy döntöttem , abbahagyom a fotografálást minden aktiv invencióm ellenére – és önmagam meglepetésére.
Milyen módon választotta ki témáit és ezek miképpen különböztek képzőművészeti alkotásaitól?
A képeket az élet külső / belső nyomásának ozmózisa és az intuició (Bergson) teremtette. Először gyors vázlatokban és irásban , hogy ne vesszen el az „ötlet”. És azután egymást is inspirálták. Plussz (!) az olvasmányok. Tehát van bennük epikus vonás. A különbség rajz és fotográfia között azt hiszem a technikából következik , de ami összefogja őket az a montázs szemléletem és a reflexióim. A fotográfiáim , főleg a „csendéletek” és a montázsok (nem kollázsok) montázs szerű komponálása azt hiszem nyilván való. Más történet a külsőre is más világú tollrajzok szálkássága , valóságon túli organikus szűrrealitása , a vonalnak az iráshoz , a prae iráshoz való közel állása , amikor a gondolat a kéz szeizmografikus mozgásán keresztül kerül tussal , ceruzával ösztönösen , tudatosan , médiálisan az inspiráló művészpapirra , mint a valóság érzelmileg/értelmileg és költőien átirt lenyomata , áttétele, - - -. Mondhatnám azt is , hogy a témáim választottak ki engem. Összegezve , szerintem nem válnak el a képzőművészeti és a fotográfiai alkotások egymástól akkor , ha a pszichét tekintem centrumnak , elismerve azt , hogy formailag különböznek. Egy közös kovász a kezdetük.
A honlapján többször emlitésre kerülnek többéves hiátusok,mely időszakokban nem alkotott,publikált? Ezeket a helyzeteket a kényszer szülte vagy tudatos „visszavonulások” voltak?
Könnyű helyzetben lennék , ha pszichoterapeuta lennék. De van egy válaszom aki a komolyzenét ismeri. A név Schumann , aki periódusokban , úgynevezett műfaj bokrokban alkotott , talán lelki okok miatt is. A kedv és a kedvetlenség periódusaiban leledzem én is, de ezzel csak leegyszerűsitem a folyamatot. Hosszabb sorozatok , vagy más műfajban való hosszabb munka után keletkezik egy űr , amit hagyni kell kifutni. Meg kell várni amíg az „űrt” újra betölti az intuició és vele a kedv is. Nem kényszer szülte helyzetek voltak a szünetek és nem is tudatosak. Inkább rám jellemző hullámzásnak gondolom , de itt meg kell jegyeznem azért , hogy a ’90 utáni merőben más szellemi/anyagi egzisztenciális helyzet erősen visszafogott , befolyásolt. A fotográfia , a rajz , a montázsok és a reflektiv „naplóirás” , azaz a különböző műfajok amúgy is teremtettek egymás közötti szüneteket. ( Ez az életkorral , a perspektiva szűkülésével („szűkölésével”,sic!) lassan már csak a reflektiv „naplóirásra” korlátozódik – mint „pszichoterápia”.) - - - Minden megnyilvánulásom a létezésnek próbált nekifeszülni. Ezért is fordul elő , hogy a vesztes és az áldozat ( én) keverednek sok képen. A létezés lelki és szellemi egzisztenciális értelmében , a helyes , a jó , az értékes , a progressziv , a morális - - - irányában mozdulva. (Most ahogy elmondom ezeket a szavakat , aligha tudnám őket újra definiálni a mában !?) Annak a létezésnek feszültem neki , ami a születés és a halál közé ékelődve nagyon szimplifikált életet élt (kényszerült), holott elméletileg és döntően szellemi életet élve akár tágas is lehetett volna – de nem az. Vagy ez az én javithatatlan illúzióm ? Idealistaként , meghatározóan a szellemi , a gondolati , a már kipróbált művészi értékrendre próbáltam támaszkodni és azt némi személyes innovációval meghaladni. Igy képzelem. De itt , ahol élnem kellett a „magyar kisvilágban” , a történelmileg retardált viszonyok között , erről zavartalanul szó sem lehetett. Ez olyan diszkrepanciát eredményezett a ’60-as évek végétől máig , ami távolságtartó módon meghatározta és meghatározza a a viszonyomat a „magyar kisvilággal” , mert azt tarom ; a Világ már régóta jól láthatóan egy egység , az őt felszabdaló nacionális nézetek ellenére. Ez előbbi felismerése késik. - - - Teremtettem tehát magam köré egy zárt ablakú G.D. Friedrichi műterem cellát alkotó védelemül. Innen szándékoztam „opponáni” a képeimmel és publikálásra sohasem szánt „naplóimmal”. A csendélet műfajára találtam rá és használtam fel a fotográfiáimban , azokat jelentősen megváltoztatva , eddig ismeretlen tartalmakat bizva rájuk azért , hogy az érzelmi / gondolati állapotomat , reflexióimat belerejtsem a képekbe a tudatosság , az intuició és a tudattalan pillanatnyi vegyülékének közvetitésével. Önmagam és a helyem keresése volt a világos / homályos cél az ellentmondásos viszonyok között. Azt hiszem a belső lelki / szellemi pozicionálás keresése sohasem ér véget amíg élek.
Megjegyzés : a létezés egzisztenciális dráma nem csak filozófiai értelemben. Az ember bele van vetve az ismeretlen sodrású létezésbe és benne feloldhatatlanul szorong. (Heidegger) Feloldására a legkülönbözöbb pótcselekvéseket hajtja végre , hogy eltolja magától a létezésen való gondolkodást és ezzel önmaga létének meghamisitója.. A létezés drámáját elfedő , elkendőző élet jobbitó társadalmi eszmék , ideológiák gyakorlata jó szándékkal , de meghamisitja a létezést magát. A létezés drámája ugyanis nem oldható fel semmilyen az u.n életkörülményeket javitó eszmékkel. (nézz körül a civilizáció árát tekintve) A lét-dráma feloldhatatlansága helyébe a jólét forszirozása tolakszik , „fenntartható fejlődés” mint vigasz a megoldásra akármelyik oldalról a maga „igazságát” nyomva le az emberek torkán , akik erre vevők – feszültségüket oldandó. A civilizáció maga nem teszi lehetővé a „fenntartható fejlődést”. Nem tagadom azt a szükségszerűséget , hogy a születés és a halál közé szorult életünk javitása fontos , de ezeket az eszközöket olyan érdekek mozgatják , melyek egyre több problémát görgetnek az élet előtt a felelősségteljes gondolkodás helyett. Az a véleményem , hogy a fenti két sarokpont közé feszülő életben sokkal több szellemi lehetőség rejlik , mint ahogyan azt ma megéljük. A kérdés az , hogy erre egy magasabb műveltségi és edukációs szinten képes lenne-e az ember? A lét-dráma feszültségének feloldása az intellektuális lét többségi súlya lehetne , a Földi élet egységében gondolkodó felelősségteljes meghatározó többség. Erre nem látok esélyt. Ezt a hiányt a legjobban pótolja ( mint torzó ) a művészetek költői nyelve , mint egyetlen „menekülő út” az életet autonóm módon való élni akaróknak , megkisérlőknek.
- - - Autodidakta pályámat szisztematikusan és fragmentáltan úgy jártam végéig , ahogyan a megtermékenyült petesejt végigjárja az élet keletkezésétől számitott 500 millió éves utat , az összes evolúciós fázist az anyaméhben. Igy jártam végig a képzőművészet és a fotográfia evolúciós fejlődési stációit fokról fokra , míg ösztönös vonzódások és elutasitások , nékem tetsző , de nem követhető bár szeretett egyedi utakat bejárva megpróbáltam eljutni önmagam egyéni útjának felismeréséig. A megkésettség jegyében. - - - Műfaj bokrokban alkottam , nagy szünetekkel ,újra és újra kezdésekkel (mint pld. Schumann). Hol fotográfiát , hol grafikát , hol montázst , hol a kvázi naplót , hol a semmit karcoltam a „depressziós” gödreim falára. Ezt a „barbizoni” tájat hagytam magam után. Az introveltságomból kilépni ritkán tudtam és ez a visszahúzódó alkat nem segitett a pályámon. Alkatomat , mint az árnyékot átugrani talán nem is tudtam volna. De nem is akartam. - - - A képzőművészet felé való késői újranyitásom(’87-89) mint megkésett „expanzivitás” találkozott a „rendszerváltás” egzisztenciális sokkjával és a kiteljesedett befogadói passzivitással. A művészetek és a szellemi élet ekkor sorolódott hátra , vált sokadlagos kérdéssé , váltott defenzivába , ami tart a mai napig a 2010 óta drámaian és tudatosan kettészakitott országban. Ezzel nem állitom , hogy ’90 előtt a művészet és a szellemi élet a helyén volt , hiszen a hatalom akkor is csak használta a maga politikai céljai szerint , mint farsangi ruhát. (Egyik rajzom cime : „Minden hatalomnak vitézkötés a péniszén a művészet.” 2005.) A natur , lecsupaszitott anyagi egzisztencia mindent elural kényszerből is , történelmileg is. Mi más is lenne az értelme az életnek ??
1990-ben jól látható volt számomra , hogy az autonóm képek világának és addigi értékrendjének vége van. Életem anyagi és szellemi egzisztenciája kettétört. Nagyon nehezen tudtam megkapaszkodni a sodrásban úgy , hogy világossá vált számomra az anyagi és a szellemi egzisztenciám éles szétválása. Meg kellett tanulnom működtetni az „egzisztenciális skizofréniát”. 2001-05 között létrehoztam az „Üzenőfüzet” c. sorozatot és Gera Mihály segitségével az azonos cimű könyvet utolsó fotográfiai gesztusként és erős szkepszissel. Újra egyesiteni magamat csak 2005-ben (nyugdij) tudtam úgy-ahogy , abbahagyva a „magyar kapitalizmus épitését” , mint korábban a „magyar szocializmusét” is.( A valódi definició a jövőé.) 76 év után az értékrendi alászállásban négy fal közé cipzároztam magam kételyekkel kifestve a „műterem cellám” falait. 2005-től „csak” rajzolok és montázsokat készitek. Ez folyik ma is annak ellenére , hogy teljes képzőművészeti anyagom is múzeumba került. A képzőművészettel és a magammal való birkózás a hátralévő időre pont elég. Mindég is gondot okozott , hogy a szakirányú specializálódás egyfajta önfeladással , bezárkózással jár. Holott túl sok minden érdekel és túl kevés már az idő. Felerősödött bennem , mint gyerekben az örök kérdezés , a kérdőmondatokban való gondolkodás , ami egyik munkámnak is cime lett : „Orvosság-e a művészet- a halál ellen?”
Mit tart a legfontosabb munkájának?
Minden munkám közel áll hozzám műfajoktól és a minőségüktől függetlenül. ( A weboldalamon teljes leltár található a jónak és rossznak vélt képeimből , mert minden rossznak tartott kép is tanulás.) Minden kép egymásból keletkezett még ha „lóugrás” szerűen is. Azt értem ez alatt , hogy a műfajokon belül számos utat nyitottam magamnak a valamikori folytatásra , mely azután abbamaradt. Miután van már távolság köztem és a képek között , némileg elidegenedve nézek rájuk és csodálkozom rajtuk. Mintha nem is tőlem származnának. Különösen a mai már passziv időszakomból nézve. A képeimet nézve a fontosság érzése már csak kizárólag csak belső ügy. Létrejöttük után a sorsukat - még ha elhelyezésükről gondoskodtam is - ,már merőben szkeptikusan látom a közeljövőre nézve is. Ebben semmilyen negativ utópia nincs. Elég csak az előállott túlnépesedésből eredő ezernyi ágas-bogas probléma-halmazt racionálisan extrapolálni rövid- vagy közép távon ahhoz , hogy sötét kép jelenjen meg előttem. Jó lenne , ha tévednék. (!!!)
Miért döntött úgy , hogy abbahagyja az alkotást?
Ez nyilvánvalóan az állandóan felszinen levés szkepszise – és sokkal mélyebb történés. Idézek a publikálásra sohasem szánt „naplóm” egy bejegyzéséből, aminek alcime ; „Az elhangolódott létezés”.
„ Fiatalon , a ’60-as évek közepétől úgy gondoltam , hogy a képzőművészeti képet ((akkor még nem fotografáltam)) a személyes , belső szellemi és lelki igény hozza létre , valahogy úgy , mint a ~30-40 ezer év előtti barlangrajzokat , festményeket , sziklarajzokat. Úgy véltem , hogy a kép szellemi és esztétikai produktum , világképet , gondolkodásmódot hordoz és morális aurája is van. Reflektiv a világra az adott kor kulturális és szellemi szintjén , amiben élünk , és opponál is vele , mert kényszerül. Létlenyomat. Sikere az értelmezés sikján van , s ehhez rendelt esztétikai izgalmat hordoz. ( És nem forditva.) Erősen kapaszkodtam abba ,hogy a jelentős művészek kimagasló értékét – azt ami örök –, az időtlen vivódás adja , ami az esztétikumon túl , de azzal egységben az etikai értékek felé haladva fejtettek ki. Idealizáltam a képzőművészetet és benne ösztönösen választott „mestereimet”? Miért? Mert a fiatalon megtapasztalt politikai-társadalmi közegtől való ösztönös-tudatos és talán alkati elhúzódás a művészetek felé tolt el törvényszerűen. Azért , mert a művészetekben találtam meg azt a nézőpontot , amely képes volt a szürke hétköznapok és az egysikúan átpolitizált világ fölé emelni és a gondolkodásomat a valóságtól elemelni. A művészetek alkalmasak voltak az egyéni világkép lassú megtanulására , kialakitására , mely igényesebbre sikeredett , mint azt a hétköznapok igényelték volna. Úgy gondoltam és gondolom , hogy a művészi alkotás közbeni bonyolult és a művön túli gondolkodás sokkal többet enged meg tudni az életről az emberről akár a transzcendencián is túlmerészkedve , amire támaszkodhatok a középszerű , provinciális és szervilis hétköznapi élettel szemben. Mint kezdő idealista úgy gondoltam , hogy a már eleve lepusztitottan megtapasztalt szellemi élet , fizikai és emberi környezet az idők folyamán belső erejére , vágyaira , rejtőzködő vitalitására támaszkodva mégiscsak regenerálódni fog és maga alá gyűri az ostoba , szürke , mindent eluraló szimplifikáló politikai gondolkodást. Azaz a a kvázi kispolgár élete és a társadalom egésze tartalmilag kissé megemelődik , az értelem és a ráció a helyére keveredik , kelet-európai provinciális létünk ellenére. Idealizmusom mellett egyre erősödött kritikai hajlandóságom is és a ’70-es évek végére be kellett látnom , hogy egy történelmileg létrejött retardált szellemi zárványban élek/élünk rendszereken és történelmen átive- lően , amiből aligha lehet kitörni. Legfeljebb torzulásból torzulásba. …
A művészet és a személyiségfejlődés hullámzó és kanyargós évtizedeit bejárva rá kellett jönnöm , cselekvéseim hajtóereje az állandó oppozició mellett az elmúlással való oktalan szembeszegülés is. Ezt próbáltam képeim létrehozásával kifejezni is és kompenzálni is. De örök kérdésem mára csak megerősödött ; orvosság-e a művészet a halál ellen a tömegkultúrában? …
Azt a világkép halmazt , ami elém tárult az idő folyamán alapvetően szinezi a létezés drámája , életünk , életeink végessége , befejezetlensége , megemészthetetlensége, egymásra rétegezettsége és megoldhatatlan problémáinak önsorsrontó hordaléka az ösvényen amin járnom kell. Ez fárasztó és ki tudja meddig vonszoljuk magunk után régi megoldatlanságainkat. Tömeg és műveltség viszonya egyre megoldhatatlanabbnak tűnik , amiben képeimmel együtt feszengek rossz közérzettel. Provincialitásunk a globalizáció közben is tovább meszesedik ránk. … A művészeteket alkalmi , pillanatnyi érdekek mentén „menedzselik”. A mindenkori hatalom a művészeteket mint büszke vitézkötés (a nemi szervén) használta és használja ma is. Belső igénye a műveltségre a széles látókörre sohasem volt és ez tartósan kivetül a társadalomra is. „A tudomány és a művészet nem szolgálhat senkinek. Önmagáért van. Nem lehet a vallás szolgálólánya , sem a politika meretrixe.” - mondja Kodály. …
Úgy vélem , hogy a művészetek a XX.sz. második felében már eljutottak önmaguk teljes körű analiziséhez , az elemekig ható lebontásig és az elemek széleskörű variálásával , újra össze szerelésével valami tanács- talan eklektikáig. Nem látható ,hogy e-folyamat végén mi rakható össze hitelesen az ilyen-olyan - artokon , eklektikán (útkeresésen) keresztül haladva , amin ráadásul az ilyen-olyan „kánonok” vágnak rendet , holott szerintem ma nincs olyan koherens eszmerendszer , mely (melyek?) mentén a magyar kisvilágban , az Európa széli zsákutcás helyzetben valamilyen egyezményes szellemi rendet lehetne teremteni a poszt- poszt- posztban. … „ - - - De a nagyvilágban sem látom a lehetőségét. - - - Viszolyogtató nekem a vidék , kontra Budapest provinciatermelő viszonya , miközben Budapest is provincia mondjuk Berlinhez , Párizshoz , New Yorkhoz képest. Nem a képcsinálás fáraszt ,sőt ellenkezőleg az nyugtat meg. De elkedvetlenit a magyar irracionális , belter-jes szellemi állapot , a tartósan , történelmileg is félfeudális viszonyok , amit a többszörösen hátrányos vidéki életemben hatványozottan élek meg – itt „Keszonlandban”. Elvesztettem valahol azt az „ambiciómat” – ami sohasem volt - ahhoz , hogy önmagamat menedzseljem most öregen. És elfárasztott az értelmezési távolság a kisszámú közönség és a művészetek között. A sikerek formálisak , pillanatig hatóak , a képi mondandó hatástalan. Egyszerűbb egybeolvasztani a képcsináló , a képnéző és a képkritikus szerepköreit önmagamban a négy fal között – erre a felismerésre jutottam. Nem tudok „fatalista” lenni az élet folyásával szemben. És ez értékrendi kérdés , ami nem azonos az öregkor „bezzeg az én koromban” szövegével , mert nem volt ilyen korom sohasem. Szerencsétlen történetnek tartom azt , hogy a szarból szarba léptem. Erre elment az életem. De ha kimegyek a Vasgyári temetőbe , látom , hogy a cement „feltámadásgátlók” alatt az itt fekvőknek is feleslegesen ráment az élete a teremtés illúziójára. - - - 2005-ben abbahagytam a fotografálást meglévő invencióim ellenére és 2021-ben a képzőművészetet is , holott sok kép készül a fejemben ( a sakkozók játszmáihoz hasonlóan ) és időnként önmagam kedvetlenségén átlépve meg is valósitom néhányukat magamnak, ha nagyon fészkelődnek a fejemben. Fotográfiáimat , képzőművészeti anyagomat , irásos dokumentumaimat és „naplóimat” elhelyeztem múzeumi körülmények közé és a levéltárban. Ami életemből fontos történés az megtalálható a www.fejererno.hu oldalon a képeim sokaságával együtt. Ami nincs ott , az nem is érdekes. (De abban sem vagyok biztos , hogy ami ott van , az érdekes.)
Mit gondol a (képi) kultúra jövőjéről? Hogyan látja a kortárs magyar művészeti közeget?
A jövőjéről? Csak a közelmúltját és a jelenét látom , egy XX.-XXI sz.-i ivet az elejének fokozott kreativitásától a mai XXI.sz.-i digitális világ képinflációjáig , ami nagyon erős képi és kultúrális devalvációt kelt bennem a múltamat illetően akár a képzőművészetet , akár a fotográfiát nézem.
A fotográfiában egyfajta ismétlődést látok ,ami a fotóművészet múltjának alig ismeretéről tanúskodik. A fotográfiai kép a XX. sz. elejétől a történetek állandó képi hitelesitésében „vergődött” (sajtó), amiből új témák keresésével igyekezett kilépni és újra fogalmazni magát. Illetve ezen túllépve elindult egy képi kisérletezés ami akár a szubjektiv dokumentálást is meghaladóan kisérletezően próbálta újra fogalmazni a fotográfiai kép lehetőségeit , mint elenyésző kisebbség. (Nem is tudom hogyan definiáljam?)
Ebből és a mindent átjáró képi digitalizációból és az ezt kisérő tömegkultúrális szokások nyomása felől a képi és gondolkodási szimplifikációt és újabban a dezinformálást látom erősödni. Az ék egyszerűségű képet igényli a tömegkultúra amit két-három másodperc alatt fel lehet fogni. ( Mint a reklám képet , vagy a WC feli-) ratot.) Ami ettől bonyolultabban gondolkodik életről / halálról és ami közöttük feszeng , azt csak nagyon kisszámú kortársi közönség keresi , amely egyébként is heterogén műveltségű és útkeresésű.
Gondolom mindég is lesznek a képek nyelvén beszélő kép-készitők , akiknek még beszűkültebb viszonyok között kell létezniük. Ezek számát nem látom csökkenni , sőt. (Talán pontosan ellenreakcióként ?) De nem bizonyos , hogy alkalmas vagyok bármiféle átfogó rálátással birni és véleményt alkotni - a négy falam között faltól falig sétálva - a kortárs képi művészetekre. A látható összkép kapcsán „utópiát” is csak ( a jelen társadalmi- , gazdasági- , túltermelési- , fogyasztási- , energia-, viz-, élelmiszer-,stb. - - ) a világ átrendeződését összetetten látva mint problémát tudom csak átfogóan és extrapolálva látni a magam számára és megraj- zolni mint közeljövőt. És a képem szkeptikus. Nem a kép felől , hanem az egész felől. Hogy ebben hogyan találja meg a helyét , hogyan fejezi ki magát a képi kultúra , vagy majd mivé válik , ha lesz rá igénye és főleg lehetősége ? - , nem tudom.
Zemlényi-Kovács Barnabás KÁDÁR NOIR – FEJÉR ERNŐ KORAI KORSZAKA Punkt, 2022.06.26.
Fejér Ernő fényképein keresztül szembesülni a késő Kádár-kor „éjszakai oldalával” olyan, mint egy Méhes László Langyosvize utáni hirtelen jött hidegzuhany. Egyszerre kijózanító, kábító, dezorientáló: a korszak ismerős-banális világa egyszer csak kísérteties idegenségként áll előttünk, míg a biztos fogódzókat elnyeli a terjengő köd, amely mintha e langyosvízből képződött volna.
Nem véletlenül kezdődik a kiállítás a Színhelyek (Atgetnek, 1984–1987) lokalizálhatatlan architektúráit beburkoló köddel, ami által – mint Walter Benjamin írta Atget fotóiról – minden helyszín egy bűn tetthelyeként, minden járókelő tettesként tűnik fel. „Nem az-e a fényképésznek – az augurok és haruspexek utódjának – a feladata, hogy képeiben a bűnt felkutassa és a bűnösre rámutasson?”,[1] teszi fel a kérdést Benjamin 1931-ben, abban az évben, mikor Fritz Lang M-je megteremti a film noirt, amelyben ez a perspektívátlan és paranoiás atmoszféra a korszellemet leképező nyelvezetté válik. Fejér Benjamin nyomán a műfaj emblematikus nyomozó-karakterét a fotóművésszel ötvözi, amikor a nyolcvanas évek Magyarországán ismét egy, a film noirtól az expresszionizmuson keresztül a XIX. századi gótika eszköztáráig visszanyúló formanyelv tűnik alkalmasnak a korszellem leleplezésére.
A nyolcvanas évek „létező szocializmusának” korszellemét Alekszej Jurcsak a hipernormalizáció fogalmával ragadta meg, ahol a rendszer a hit és az ideológia szintjén már összeomlott, azonban alternatíva hiányában a többség hozzájárult az egyre nyilvánvalóbb ellentmondásokat elfedő látszatnormalitás fenntartásához. Fejér programja leírható az egyre mélyülő gazdasági, társadalmi és szellemi válságba kerülő szocialista modernizmus által elfojtott és a felszín alatt egyre gyülemlő traumatikus, szakrális, fenséges vagy félelmetes erők következetes feltárásaként, amelyhez az akkoriban uralkodó posztmodern helyett a pre-, illetve antimodern hagyományban talált eszközöket. Fejér perspektívája egy vakfoltokból konstruálódó tekintet, amelynek látóterében más sincs, mint deviánsok, marginalizáltak, mitologikus alakok; a bűn, az extázis, a vallásos élmények, a nosztalgia, a depresszió, a melankólia különféle helyszínei, formái, figurái, affektusai.
Míg ezek a margókon kicsapódó, a szellemi és spirituális vákuumot betölteni igyekvő ellenerők különféle formákban a neoavantgárd más alkotóinál is rendre megjelentek, éppen Fejér munkái fényében feltűnő, hogy ez jellemzően „magánmitológiákra”, privát terekre, saját helyszínekre, vagy egy szűk közönségre, underground művészeti eseményekre, zenei és egyéb értelmiségi szubkultúrákra korlátozódott, amelyet nem kis mértékben az átlagemberek fojtogatóan banálisnak és üresnek látott külvilága definiált. Innen nézve például Hajas Tibor Moszkva téri járókelőkkel készült Öndivatbemutatója (1976) szűk körben előadott eksztatikus-transzgresszív performanszainak és magányos fotóakcióműveinek kiegészítő ellentétpárjaként tűnik fel. Fejér ezzel szemben ugyanazt keresi konstruált „magánmitológiáiban” – amelyet többek közt azonos című sorozatában kezd el építeni a nyolcvanas években, egyik kiállított darabja pedig mintha egy Hajas-performansz reminiszcenciája lenne – mint a rendszer peremére szorultak világában, akik e korai korszak két legjelentősebbnek tekinthető Halál-, illetve Vesztesek-sorozatának alakjai.
A Halál-sorozat (1983–1989) legmegrendítőbb képei nem a steril boncteremben készült hullaportrék, amelyek aláhúzzák azt az immár túlontúl jól ismert tézist, hogy – Hajas Tibornál maradva – „a nyugati civilizáció az élet önkéntes gettójából bojkottálja a halálélményt”[2] – hanem az ennek ellenkezőjét bemutató felvételek a vidéki közösségekben még mindig kollektíven megélt halálélményről. Ez a kontraszt és kontinuitás különbözteti meg alapvetően Tímár Péter szinte egy időben készült Gyász-sorozatától (1980–1983). Fejér a halottal való utolsó találkozót egy archaikus rituálé újraélesztéseként prezentálja, amelyben a taszítás és elidegenedés ismerős hatásmechanizmusával szemben megjelenhet a vonzás és az azonosulás – melynek egy extrém formájaként rögzíti a látványtól elájuló, tetszhalott nőket, akiknek fejtartása aztán megismétlődik a boncterem corpusainál.
A farsang is ilyen szubverzív, nonkonform ünnep ürügyévé válik a Miskolci Napsugár Szociális Otthonban a Vesztesek-sorozat (1983-1985) legikonikusabb képein. Nem a normalitás ölt itt álarcot, mint egy urbánus farsang esetében, ellenkezőleg: a különcség, a radikális másság kendőzetlen megnyilatkozásának ideje ez, éppen a jelmezek közvetítettsége révén. A Kairosz pillanata, amikor egy időre megfordulhat a „normálisok” és az „abnormálisok” rendje, amikor a vesztesek és a kirekesztettek fordított perspektívájából látni a hatalom természetét. Ez a foucault-i nézőpont érvényesül a farsang rendszertranszcendens pillanatait ellenpontozó felvételekben is, amiben a hanyatló Kádár-rendszer – majd, ahogy az már a nyolcvanas években kódolva volt: a rendszerváltás – veszteseinek alakjai kerülnek előtérbe, akik azonban már nem tudják közösséggé, osztállyá szervezni magukat.
Fejér portréinak fontos vonása, hogy noha „a művészi fotózás egyik legmarkánsabb ága művelőjének szegődött – hiszen az üldözöttekre, a szerencsétlenekre összpontosította a figyelmét – mégsem tette magáévá az effajta vállalkozásokban szokásos szánakozást”. Susan Sontag írta ezt Diane Arbus-ról, akinek jelmezes outsidereket ábrázoló nagyhatású felvételei Fejér sorozatának egyértelmű előképei. Híres esszéjében Sontag szembeállítja Edward Steichen The Family of Man (Az ember családja) című kiállítását Arbus retrospektívjével: míg a Steichen által összeállított több száz portré az emberiség nemzetiségek, rasszok, vallási, gazdasági, kulturális különbségek feletti univerzális egységét propagálta, Arbus a társadalmat atomizált különcökből összeadódó sokaságnak látta, akiket legfeljebb másságuk hasonlósága köt össze.[3] Fejér Kádár noirjában szintén mindenki autonóm különc, „minden járókelő tettes” – és áldozat. A szocialista modernizmus univerzalista horizontjának romjain az ország egy centrum nélküli periféria, a vesztesek traumatársadalma.
Most, amikor a kelet-európai fotográfiában és képzőművészetben a korszellem, a társadalmi tudattalan feltárásához ismét sokan egy „neogótikus” eszköztárhoz fordulnak, ahogy arra itthon is számos példát láthatunk a Borsos Lőrinctől és Bede Kincsőtől a Hollow kollektíván át Csákány Istvánig és Gerhes Gábor tavaly ugyanezekben a terekben láthatói munkáiig – nem is lehetne időszerűbb a Fejér által kidolgozott „kádári gótika” (újra)felfedezése, amely Cserna Endre kurátori munkája révén, ha post scriptum is, elfeledett előképként, egyszerre ismerős és idegen kísértetiességként léphet ki a sok évtizedes ködből.
[1] Walter Benjamin: A fényképezés rövid története. Ford. Pór Péter. In Angelus Novus. Magyar Helikon, Budapest, 1980 [1931], 709. p.
[2] Hajas Tibor: Performance: a halál szekszepilje (A kárhozat esztétikája). In Hajas Tibor 1946-1980. Magyar műhely-d’atalier, Párizs, 1985, 17.
[3] Vö. Sontag, Susan: Amerika – fényképek sötét tükrében. Ford. Nemes Anna. In A fényképezésről. Európa, Budapest, 2007 [1973], 41–76.
FejérErnő:PostScriptum 2022.április1.–2022.május29. MaiManóHáz Kurátor: Cserna Endre
www.punkt.hu/2022/06/26/kadar-noir-fejer-erno-korai-szakasza
|
